Kotlós a fejen

A kotlósok, előrelátásból mindig a legmegfelelőbb helyet választják költésre, ami általában gazdaasszonyuk készítette költőhely, valahol a konyha sarkában, egy félkosárnyi szalmában. A kivételek mindig erősítik a szabályt, emlékszem, amikor szomszédasszonyunk mesélte, hogy három kiscsibével kotkodácsolt elő a – bő hónapja eltűntnek gondolt, közben kotlóvá lett – tyúkja. Tyúkanyó lett belőle.

Azonban egy eset, amelyről egy köztudottan szavahihető szomszédom, köztudottan szavahihető szomszédjának köztudottan szavahihető szomszédja mesélt, mindent üt.

Való, hogy a kotlósok zöme, bár nem kimondottan a mesterséges bemocskolódás áráni szutykot kedveli, de nem is a patyolat higiénia híve. Történt ugyanis, hogy egy magának tiszteletet kikönyökölt, derékból és nyakból egyenesen álló, fogpaszta műmosolyt szinte plasztikailag arcára krémezett, nehéz természetű, könnyű sorú hölgy, akit a környezete egész egyszerűen ki- és beszámíthatatlannak írt le – az ő helyzetük így egyértelműen nehéz sorúnak volt tekinthető –, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az egyik álmatag délutáni andalgásában a fejére telepedett a kotlós. Pazar, első osztályú költőhelynek találta a különösen rendezetlen, mások által eredetinek vélt, korántsem alulművelt, csak amolyan szitakötő mentalitású hölgy haját. Igaz, így viszont a szitakötőt bántjuk érdemtelen udvariatlansággal, hiszen az immáron költőhelynek fején helyet biztosító hölgy sem szitát, sem egyebet nem kötött, legfeljebb az ebet a karóhoz, azt is természetesen elméleti síkon.

Nagyon szeretett semmit nem csinálni, egyáltalán a csinálni szó is merevgörcsbe rándította. Nála jobban senki nem tudott szakembereket kritizálni, ám ő a világ számára annak tanácsaiból épített, örök érvényűnek képzelt gondolattégláit volt mindössze képes lerakni. Kétségkívül magabiztosabban, erélyesebben és harsányabban a retorika művészetét közel s távolban senki nem űzte.

Villámokat szóró szemekkel, könnyed csípőmozdulatokkal bizonyította be egy golyóstollról, hogy zebratojás. Ezt addig a pontig, míg maga is el nem hitte, akár teljesítménynek is tekinthetnénk, hiszen lusta, trehány, semmihez nem értő emberek nemegyszer sikeresen győztek meg „igazukról” majdnem mindenkit.

Ők általában tudták, hogy szót csűrnek és hazudnak. Fején fészket hordó viszont belső meggyőződéssel állította a zebratojásról is, hogy az hajcsat. Hogy a zebratojás nem létezik, próbálja meg valaki bebizonyítani!

Telt s múlt az idő. Nyájas mosollyal köszönt mindenki előre, hasonlóan, arcizmokat nem kímélő nyájassággal fogadott minden köszönést. Senki nem mert szólni, hogy ugyan már, hogy került a fejére az a kotlós fészkestől?

Mondjuk, az a fészek dolog, úgy natúr a fejére nőtt – hiszen saját haja volt –, de a kotló izgése-mozgása valahogy mégis felkelthette volna a figyelmét, hogy nem stimmelnek a dolgok a nyaka felett.

Aludt általában délig, délutánig. Szorgalmasan embereket látogatott, szigorúan és következetesen követve a kölcsönösség elvének teljes mellőzését. Olyannyira, hogy mikor valaki délután fél egykor, negyvenhat másodpercre egy levél beadásának erejéig zavarni merészelte, ágyából kiugorva, úgy mezítelenül vágta ki az ajtót és sikított az arcába:

– Nem hívtam ide vendéget, nem jelentkezett be hozzám senki!

Nem nézett ki rosszul, férfiszemnek kimondottan tetsző gömbölyületei voltak. A váratlan vendég – aki negyvenhat másodpercet marad –, maradt volna negyvenhat percet, sőt negyvenhat órát is, ha az orrára nem csapja az ajtót.

– Csúcs! Milyen profi módon koptattam le ezt a szemtelen betolakodót. Ezentúl állandóan mezítelenül nyitok ajtót, ha még valaki rám mer törni – gondolta.

Nem mertek rátörni. Bár akadt, akit mezítelen teste érdekelt volna, és olyan is, akit érdekelt. Megjegyzem, nem kevesen voltak, akik őt is érdekelték. A bebocsátás nekik is csak szigorúan a „l’amour” idejére szabatott, aztán nyomás kifelé.

Mellőzte a felesleges piperészkedést. Kotlónk esőben vízhez jutott, szemezgetett a hajából mindenféle odapottyant remeket, abban a lázas állapotban mindig talált ott tökéletesen megfelelő étket. Aztán egyszer, egy óvatlan pillanatban Levente úr felesége elszólta magát:

– Milyen érdekes új kalapod van, drága Zsuzsikám!

– Kedves Gyöngyikém, alapvető tévedésben vagy! Filozófiai hozzáállásom és egyéb egészségkutatási nézeteim a kalap viseletét egy az egyben haszontalannak és helytelennek tartják. Nem engedi tisztességesen a fejbőrt szellőzni. Különben is fejdíszem, mint látod, ezzel a homlokomra balról jobbra hegyesen tekerintett szépségkunkorral ékesítem.

– Elnézésedet kérem, kedves Zsuzsi!

– Semmi elnézés, nincs miért, hiszen barátok vagyunk nem? – sziszegte a mindentudásában rendíthetetlenül meggyőződött, jó beszédű Zsuzsa.

– Papucsállatka, indulunk, nem érünk rá idegenekkel foglalkozni! – szólt addigra már állandósult barátjának egészen sajátos, zsuzsikás bájjal becézve.

– Fél óra múlva meglátogatunk benneteket, négy-öt órát maradunk, és akkor elmondhatjátok ügyes-bajos dolgaitokat.

– Jaj, köszönöm, Zsuzska! Mi is meglátogatnánk valamikor.

– Majd meglátom, talán a következő évezredben rögzítünk egy mind a kettőnknek megfelelő három perces időpontot. Azt hiszem, nektek is sokkal, de sokkal tartalmasabb az én jelenlétem a ti otthonotokban, ahogy azt lelki szeretettel teledongjuk.

– Zsuzsika! Megmozdult a kalapod!

– Ne kalapozz már, kérlek, drágám! Drága Gyöngyikém, hidd el, soha nem viseltem kalapot!

Papucsállatka ki- és beszámíthatatlan kedvesének szolgája és védője csendesen és illedelmesen kézen fogva megfordította, az arcára egy nagy puszit cuppantva, majd az első mellékutcába rántotta, és bűbájos bókokat szórva szemeivel, ellensúlyozta a kotlós távozását kikelt csibéivel, amiből Zsuzsika semmit nem vett észre.

– Drágaságom, valamilyen pernye a fejedre hullott. Egy pillanat, leseprem – mondta Papucsállatka, igazi bölcs világlátású, majdnem feleségének lába elé vetve magát, néhány egyéb önjelölt címe mellé és odasúgta:

– Drágám, te vagy az empátiatudományok doktorainak a doktora!

Zsuzsa már csak dühében sem billegett haza. Megtapogatva a fejét – így másfél hónap fésülködés-kihagyás után –, konstatálta, hogy nincs kalap a fején!

– Gyere, Papucsállatka, most azért is elmegyünk Leventéékhez, és bebizonyítjuk nekik, hogy nincs és nem is volt kalap a fejemen. Leventének nem muszáj, azt hiszem, ő okos férfi, de a feleségének feltétlenül. Nézd, milyen aranyos az a csirke!

– Kotlós! Kotlós, aranyom.

– Mi az a kotlós?

– Tudod, amelyik éppen csibéket költött.

– Á, nagyon kedvesek! Azok a kis sárgák azok a csibék?

– Azok!

– No, most, hogy így megnéztük őket, menjünk, hagyjuk őket békében élni a vadonélők életét!

– A kotlós nem vadonélő!

– Igen, látom, hogy hasonlít a csirkékhez, de nem az, hanem kotlós, tehát valamiféle vadonélőről lehet szó!

– Nem! A kotlós a költő. Tyúk, amelyik lány korában csirke volt, és nem verseket, hanem tojásokat költ, amikből ezek a kis, sárga, aranyos csirkék bújnak elő. Ezekből lesz majd a leves!

– Te, ha átversz engem!

– Mernélek én, kedves, volna miért. Te vagy a világ legcsodálatosabb Zsuzsannája.

– Menjünk, és bizonyítsd be Levente feleségének vizuális felmérésre való alkalmatlanságát. Azonnal hívj egy taxit, Papucsállatka, értesíteni akarom Leventénét, hogy érkezünk. Észrevettem, hogy egy ideje nem tetszik neki a társaságunk, pedig mi önzetlenül osztjuk meg velük néha öt-hat óránkat, sőt többet is a napunkból. Állandóan ásítozik ilyenkor, hogy neki munkába kell menni reggel. Hát na és! Másnak is kell, te is mész.

Papucsállatka nagyon mélyet nyelt, nem emlékezett, mikor aludta ki magát utoljára. Sokszor olyan volt, mint egy ébren járó holdkóros, aki alszik is meg nem is.

– Miért hívjak most taxit, kedves?

– Elsősorban, mert azt mondtam, másodsorban pedig telefonálni akarok!

– Nem vehetnénk esetleg egy mobiltelefont? Az manapság nagyon olcsó…

– Nézd, Papucsállatka! Én nem szórom a pénzt, lehet, hogy te herdálnád. Különben is, az enyém a pénz, nem a tiéd. Te csak dolgozol és filozófiai alapon letisztázott elmélet, hogy… Á, ezt te úgysem értenéd. Na, hívd azt a taxit!

A mások által Tamásnak nevezett Papucsállatka elvánszorgott, zokszót sem ejtve. Vajon a szerelem vakította, vagy más? Ki tudja. Gyáva is lehetett, esetleg számító. De mire számított? Valószínűleg szép életre, és ez az életforma, úgy látszik, neki fedte az előbb említett jelzőt. Megjelent a taxival.

– Sofőr, oda, igen! Ugye, látja, az utca végén, a telefonfülkéig!

Jó nagyot nyelt a sofőr, ilyen negyven méteres utakat nem igazán szoktak tőle kérni, de elég esze volt ahhoz, hogy négy kilométert taxáljon. Amint megkapta a nekijárót, eltűnt rendes utasért.

– Gyöngyike, most fél nyolc van, négy-öt órára bemegyünk. Különösebb elvárásunk nincs, vacsora, ilyesmi. Ne készüljetek semmivel! Elbeszélgetünk úgy éjjel kettőig, esetleg háromig, meglátjuk, meddig van kedvünk.

Gyöngyike nyelt egyet a vonal túlsó oldalán. Neki is megfordult már a fejében, hogy jó lenne egyszer pőrén fogadni a folyton folyvást eltávolíthatatlan kényszervendégeket, de egyelőre tartotta magát. Belebájolgott a beszélőbe:

– Várunk, drágám!

– Papucsállatka, hívj egy taxit!

– Mihez, kedves?

– Nem hallottad? Megyünk Gyöngyikéhez!

– De hát ők a szomszéd utcában laknak!

– Igen, és?

Papucsállatka kivánszorgott a térre, fogott egy taxit, visszament és elmentek Gyöngyikéékhez. Csengetéskor csak Papucsállatka és Gyöngyike vették észre, amint az utolsó kiscsibe kiugrik fészkéből, egyenesen Papucsállatka kezébe. Felnézett rá, és olyan "mama, mama" csipogásfélét ejtett. "Ezt is jól kifogtam", gondolta.

Egymásra néztek Gyöngyikével, majd szólt Zsuzsikának:

– Drágám, megint valami a fejedre esett.

– Ezt hogy érted? Soha nem esett még semmi a fejemre!

– Úgy értem, valamilyen porszem, egy picikét le kell sepernem.

– Jó, csak a frizurámat ne kócold össze! Már három hónapja ilyen gyönyörűre fésültem.

Papucsállatka zsebre tette az őt mamájául fogadó kiscsibét, és meghatározhatatlan idejű látogatásra, senki más, csak Zsuzsa örömére, beszédelgett úrnője után a lakásba.