Az
osztályban langyosan fújdogált a derűs nyugalom csendes szele, mikor a
felkontyolt hajú, szemüveges – pedagógusi látszatra nagyon adó – tanárnő, húsz
évvel öregítve magát, falakra
szegezett szemekkel, valami nagyon vastag keserűségbe beleölelve, abból ki sem
látva, negyed órája meg sem szólalt.
A
csendes sugdolózás, zavartalan, bombaenergiájú, korgó gyomorral az életbe
harapni vágyó titánjelöltek, tanártól elvonatkoztató kibontakoztatása lett. „Itt
a jelen, lebontjuk és újra felépítjük!”
Kora
nyár volt, nagy meleg. Lengette az ablak függönyét a napfényes szellő, amikor
valaki benyúlt, és mielőtt a kezére csaphattak volna, ki is emelt egy kaktuszt,
az odasorakoztatott – a tanulási morál növelésére szánt –, otthonosító tüskések
közül.
Roxanna
– aki még nem tudta levetkőzni neve Rossz Annára kicsavarását –, már
megtanulta, hogy azzal a mosollyal, ami neki van, ezt a csúfnévnek induló
kellemetlenséget becenévvé bosszantsa. Felemelte fejecskéjét, és a tanár néni
lelki válságának emésztését egyetlen hangcsiviteléssel szakította meg. Ő
valahonnan nagyon sötéten fodrozódó, pancs akvarell felhők mögül pottyant,
teljes meglepetésére, lelki visszarezdülésével az osztályterembe.
–
Lopják a kaktuszt! – csacsogta Roxanna.
–
Ejnye, ejnye, Roxanna, már megint rosszalkodsz!
–
Nem, tanárnő kérem, Sárga tanár úr már a másodikat emeli ki. Most elkaptam a
kezét!
Ez
az intermezzo a melankóliájában nyakig fürdőző tanárnőt, átmenetileg kiemelte.
Összevonta szemöldökét és dobbantott, kontyos fejével mereven odarivallt:
–
Sárga, teszed vissza! Feljelentelek az igazgatónál.
–
Viola, csókolom a kezeidet, tudod jól, hogy a botanikai szakkör tulajdonképpen
működésképtelen, nincsenek virágaink.
–
Ne viccelődj, Sárga! Csupa virág és gaz veri fel a szaktermet.
–
Jól van, Viola, de kaktuszban hiányt szenvedünk. Meg aztán, ez a
legigénytelenebb növény. Nézd csak meg, szerintem szeptember óta egyszer sem
locsolták meg a drágalátos nebulók!
A
kezdeti csendet felváltotta a kuncogás, aztán harsány röhögésbe fogott az egész
osztály, ami csendes hullámokból, hömpölygő lebegéssel kerítette be a
tantermet.
Sárga
tanár úr, sárga feje megsárgult, ha nem is a Viola kolléganőéhez hasonló
mélabútól, de maga is álomvilágban mászkált, talán mert unokája született, vagy
éppen ellenkezőleg, hiszen agglegény volt, akár ihatott is, vagy túl sokat
evett, ami megfeküdte a gyomrát. Akkor is, éppen úgy, mint mindenkor máskor,
magasan a realitások felett lebegett. Zendült ritka pillanat következett, ami
lerántotta, nagyjából fél percre a Föld nevű bolygó, iskolaudvarnak nevezett
területére.
Ekkorra
már az osztály hahotájától maga is hahotázni kezdett. Viola tanárnő is csuklón
ragadva tartotta, Sárga kollégáját.
–
Jól van, na, értem én. Szét akarod robbantani a füvészszakkört! Itt vannak a
francos, zöld, meleg sündisznóid, én meg majd csak elkínlódok valahogy.
Az
együttérzés könnyei, éppen nem buggyantak ki sem diákjaiból, sem Viola
tanárnőből, de ha már annyira kellett neki az az egy, kettő, három – ki tudja,
hány – kaktusz, saját szobájának díszítésére, inkább vitte volna.
Megsajnálták,
ám Sárga tanár, ismét sárgára váltottan, lassú emelkedéssel, a rendes, földtől
elszakadt állapotába emelkedett vissza, és mint afféle örök töprengő, meditáló
jelenségnek, már egész máshol járt az esze. Más nyitott osztályablakok felé
engedte magát, a kísértés szelével sodortatni.
2 megjegyzés:
Minden nyitott ablak kísértés!
Az! :D Lehet, ismered a főhőst...
Köszönöm, Szabolcs! :)
Megjegyzés küldése