A szakma krémje

Mi sem születtünk bérgyilkosnak. Személy szerint, házi beteggondozóként, láztól kipirult gyermekeket ápoltam, arcukat nagy odaadással simogattam. Eredményes gyógyítási munkámat Szaharában lángoló homokvihar, egércincogásnyi idő alatti söpörte el. Kövérkés, szakállgöndörítően gusztustalan tenni akarásom szorgalmas dorgálása után lett belőlem tisztességes, építőipari falvakaró. Akárcsak a mellettem álló, íjra szakosodott – meg nem nevezném – barátom, illetve ez a spárgavirtuóz itt, aki a kötelességtudattól beleráncosodott a keserűleves-evésbe. Amikor onnan is átirányítottak a vágóhíd sertéstelenítőjébe, két egymást követő szaktanfolyam híd alá illesztésével, nem biztos, hogy tudták, de a mai szakmai alapunk, elismertségünk és megbízhatóságunk fundamentumát rakták le.

Sokunk nem bírta a kergetőző, jobbra-balra kidobások elmunkátlanodását ideg-összeroppanás nélkül, és előbb önerőből, majd évekig tartó, rejtett tanulással felfejlődve, elértük azt a megbecsültségi mutatót, ami már nem csak bicskáinkat nyitotta a zsebünkben.

Ezért állunk itt, a földművesek traktorjai helyett szerény, elavult – Lee Harvey Oswald – fegyverénél alig ötvenszer hatékonyabb szerszámainkkal. Követeljük jogainkat! Ebből az egyik, a híres közmondás alapján, "nem az az igazi szakember, aki jó szerszámmal jól tud dolgozni, hanem, aki rossz szerszámmal is tud jó munkát letenni", legyen előtte munkapad, asztal, vagy maga a földön fekvő, kiterített, lapos természet.

Ezért hát minden erőnkkel tiltakozunk, kirügyezett, felvirágzott és gyümölcshozó – hosszas, szenvedő tanulmányok kínjával megszerzett – diplomáink sárba tiprása ellen. Magasabb körökben megbecsült szakmánkat védjük meg egy diktatórikus, törvényen kívülre helyező szándék csuklyás sötétjétő.

És ahogy a parasztok fél-, vagy egész pályás útlezárással – tehát a rendelkezésre álló eszközök használatával – védekeznek, úgy mi szerény, bár sokkal csendesebb hatékonyságú, elnyomás-ellenállásba fogunk, ezekkel a megkopott, de szívünkhöz nőtt szerszámokkal, melyekkel annyi, de annyi örömet szereztünk középen, feljebb és a csúcsokon. Épp ott, ahol az önmagára támadó, képmutató, kipottyant fogú prérifarkas vigyorával, kitördelt fogú zongorán repítik mogyoróhéjba csempészett, igazgyöngynek hazudott tervezetüket. Maguk s magunk ellen; pejlósörényét lobogtatva, kérem, tessék megmondani, kinek kell a feketemunka?

Képzett emberek vagyunk, a szakma krémje. A mezőgazdászok, tűzoltók és egyebekkel ellentétben, az ilyen lecsúszott empátiával szemben kórosan korán bedobjuk, talán maguk ellen is, szerszámainkat. Mi várunk. Egyrészt nem akarunk idejekorán ellehetetleníteni egy bölcs döntést, ami a teljes legalizálásunk röpke átmenetét véglegessé tenné. Másrészt ezek az útlezárások – szaknyelven – céllövések lennének. Hogy mindenki megértse, visszafordíthatatlanok!

Bízunk tehát bölcs és mindenki számára megnyugtató döntés születésében, hiszen azok helyett róttuk le kegyeletünket virággal számtalan, nem önként munkánkba társult barátunk családjának, akik megbíztak az együttdolgozással. Így munkatársaink – akiket egy más, embertelen területen munkadaraboknak neveznénk – családjai nem csak megnyugvást, de boldogságot is kaptak.

Most, itt elöl, jelképesen távcsövembe nézek, és valahol a messzeségben, amit csak én látok a célkeresztben – pontos lövő vagyok ám –, egy potenciális munkatársat figyelek. Korábbi munkaadót, aki gondolom, nem akar csendestárssá lenni, és legrosszabb esetben marad minden, ahogy volt, mert mi is, vélem, kompromisszumkészek vagyunk ám.