Pótoktatás

– Vegyük ezt olyannak, mintha egy vizsga utáni vizsga volna. Ne szisszenjenek fel, nem pótvizsga! Rosszul fejeztem ki magam, talán inkább pótoktatás. Íme, egy emberi lény.

Hat esztendő alatt, annyi mindent megtanultak gyógyítani. Maguk ugye mind gyógyítani akarnak? Hangosabban, elég vérszegény az igenjük! Ezeken a gyakorló köpenyeken, nem is értem, két oldalt miért zsákméretű zsebeket viselnek? Szóval mit szeretnének, gyógyítani? Hát nem tudom, lehet, hogy mást meggyőznek.

Nos, itt ez az emberi lény, tulajdonképpen csak látszólag és átmenetileg az. Még egy picit várjanak, előveszem az élethossz-meghatározó műszert, puszta kíváncsiságból. Magának, kisasszony, őszinte részvétem. Tati, maga igazán hosszú életű lesz! Langaléta, a szikársága sem védi meg, kínlódni fog hosszan a középkor és az öregedés határáig. Na, nem ijesztgetem tovább magukat, hanem megkérem kedves asszisztensemet, hajtsa végre az – úgynevezett – élettelenítő tevékenységet.

Az élet, mint tudják – hat év alatt megtanulták – nem tart örökké. Egyeseknél, mint ennél a balszerencsés fickónál, mesterségesen szüntetik be ezt a melléktevékenységet. Nézzék az órájukat! Kislány, maga ne biggyessze a száját, úgy látom, kevesli. Igen, kevesebb, mint két percig tartott ez a közepes fokozatú élettelenítés. Jöjjenek, győződjenek meg pulzusméréssel! Jó, most álljanak vissza! Kérem, mindenki mondja el – lehetőleg egy szóban –, milyen különbséget lát, az itt látható – úgynevezett – halott és a kicsit korábban, élettelenítés előtti, alig ember között. Mondjuk balról jobbra.

– Hát egészen nyugis lett, már nem remeg.

– Igen. Maga?

– Furcsán tátog, helyesbítek, nagy Á-t mond, pedig nem is a gégészeten van torokvizsgálaton.

– Igen. Maga? Valamit nagyon bámul a plafonon, maga, kisasszony!

– Nem tudom, szerintem halott.

– Rátapintott a lényegre.

– És maga már nem is mond semmit? Fiatalember, teljesen bezsebeltnek érzi a Summa cum laudés diplomát, így vizsgák után?

– Professzor úr, szerintem újra indíthatná azt a robotot!

– Tessék?

– Elnézést, megismétlem. Most, hogy már mindannyian láttuk ezt a szimulációt, van képünk arról, milyen lehet egy ilyen típusú elhalálozás, de akár újra is indíthatja a robotot, hiszen megtette kötelességét.

– A robotot?

A professzor homlokon csapta magát.

– Maga csíp-csíp-csókán felnőtt, bájos mosolyú, szépreményű ifjú! Mi nem szoktunk szimulációkat végezni, mint tudja, a hat év alatt soha nem került ilyesmire sor.

– Azt akarja mondani, hogy...

– Azt akarom mondani, hogy mindenki jeles-, csillagos jeles-, meg amit el tudnak képzelni-re vizsgázott, kivéve magát, évismétlő biciklilovag. A csúszós fejű papájának elmagyarázhatta volna, hogy nálunk nincsenek utánzatok, a robotok nem a mi világunk. Orvos szeretne lenni?

– Nem, professzor úr!

– Tessék?

– Ismétlem, nem. Egyre jobban érdekel a kibernetika. Emberszabású robotokat fogok csinálni, hogy az ilyen hamburgeragyú professzorok, mint maga, még egyszer ne tudjanak ilyet csinálni.

Az asszisztens kapta el estében a lekerekedett szemű, vastag, kidagadt nyaki erekkel hátravágódó professzort. Odahúzta az előzőleg sikeresen „életmentesített”, szemléltető halott mellé, és megjegyezte:

– A professzor úr utódja én vagyok, mostantól engem szólítsanak professzornak, és megtekinthetik ezt a másik, korábban élő, most váratlanul életmentesült halottat. Jöhetnek pulzust mérni!