– Főnök úr, a disznóval elkészültem. Mi lesz itt holnap?
– Palikám, ha jól tudom, tizenhat éves
vagy, fogod magad, és önként jelentkezel. Megértetted?
– Na de, főnök úr, itt lőnek, én azt
sem tudom, ki indította és miért…
– Mi vagy te? Egy álmodozó leány vagy
férfi, aki csatába vonul, és megmenti a szüzeket, gyermekeket, öregeket?
– Megyek, főnök úr, amint mondta…
Pali elgondolkodott. Az biztos, hogy
nem fog sem önként, ha rajta múlik, másképp sem bevonulni. Még nézelődött egy
kicsit a távolból, amint a negyven év körüli főnök úr befogat, és elindul a
városközponttal ellentétes irányba, tehát nem bevonulni. Akkor miért kellene
neki okosabbnak, hősködőbbnek lenni nála? Amúgy ezt a megszólítást egy életen
át megtartotta, ez mindenkire használható, a brigádostól a vezérigazgatóig.
Különben tényleg nem tudta pontosan, hogy mi folyik. Hitlerről, Sztálinról is
hallott, arról, hogy éppen az oroszok jönnek, de a miértekre már végképp nem
tudott válaszolni.
Nagyjából olyan, mint egy sakk-király,
aki legalább nem rejtőzködik. Látni lehet, amikor esetleg leverik.
– Fővezér, adja
meg a jelet, azt hiszem, kezdődhet a viadal.
– Már jelzem is
a kürtösnek, felség. Ott, oldalt, a balszárny bástyáján repítse a csatatérre a
háború kezdetét.
– Nagyon szép
dallam, mindig szívesen hallgatom.
– Vezér, engem
ez a teszetoszaság zavar. Azok a paraszt-gyalogok olyan rettenetesen hosszú
ideig tötyögnek, hogy a lovasságnak alig marad egy picike lehetősége. Csodálom,
hogy nem kaszabolják le őket hátulról. Hé, Vezér, nyújtsa a távcsövet! Igen,
azok a köpcös, pocakos, időhúzó tramplik elindultak. Dobolnak…
A csatatéren,
úgy ahogy tanították, szabályosan nekiindult az első vonal.
– B2-es, minket
már megint le fognak kaszabolni. Ez olyan véres játék, nem tudom, kinek
teremhetett meg összekunkorodott gondolatai között.
– Ha mindenki
gyalog lenne, megtudnák, mi az a biztos első vonalbeliség…
– Parasztnak
neveznek bennünket, pedig én kisnemes származású vagyok. Nem emlékszem olyan
csatára, ahol közülünk egy is talpon maradt volna.
– Verd a dobot,
te kis fegyvertelen mitugrász! Lehetőleg minél hamarabb dőlj ki, mert nem tudok
a lovam szügye alá ügyetlenkedni. Rendkívül szeretek ugratni, most is ugratlak
benneteket. Ha nem lépsz odébb, vagy nem esel el, a fejed fölött pöndörülök át.
Odébb lépni nem tudsz, mert jobbra és balra van csak ütési lehetőséged, téged
viszont bármilyen irányból, bárki, bármilyen fegyverrel dönthet a lovam patája
alá. Na, a beszélgető cimborád már kifeküdt. Hé, hordárszemélyzet, hurcolják le
ezt az akadályembert és a többit is! Már mind a két oldalon kupacban hevernek.
A hetvenkedő
huszárt telibe találta egy rézsút vágtató futár, lovastól dőlt oldalra. Csak a
paripa feje látszott, úgy tűnik, igen kisméretű lovasról lehetett szó.
– Döbbenet, az a
paraszt elállta egy másik gyalogom útját. Huszár, támadj, mert támad a másik
oldali lovasság is! Vezér, küldd a futárt, hogy hozzon információkat, mert
átláthatatlanná vált ez az egész!
– Ilyet még nem
láttam, a keservit… Az ellenség benyelte a hírhozómat, és rám mászott egy
ellenséges futár. Felség, végem van! Majd szóljon az órakezelőknek, hogy
gyújtsanak értem egy…
– Hé,
személyzet! Hurcolja már valaki el innen ezt a vezért!
– Felség, az a
kellemetlen helyzet adódott elő, hogy körülvették!
– Én ilyesmit
még nem láttam, a váram bástyái ide-oda mászkálnak! Maga most miért jött ide?
Valaki fentről morog, pedig nekünk itt dolgunk van, nem? Le kell győzni az
ellenséget.
– Felség, a
vezérének kampec, magát sarokba szorították. Azt hiszem, itt a lóhalál, teljes
huszárseregünk megsemmisülése. A gyalogság kitörése védekezésképtelen helyzetbe
hozott, és a manipuláló kezek igen oktondi módon próbálják megmenteni magát. A
lehetetlenben csak lehetetlen van, ez nem kétesélyes.
– Valaki
dugaszolja el ezt a megmaradt vészmadár-bástyát. Úgy látom, szétlőtték az egész
seregemet, a várból sem maradt semmi. Jaj! Eldőltem, csúszok a rettenetes mező
irányába, most egy tasak nyel el, és mint ezerszer és ezerszer,
szembetalálom magam a megnémult seregem minden tagjával. Valaki mondja meg,
miért süllyesztik ilyen mélyre az uralkodókat! A vezér vezércselt alkalmazott,
segítséget nem kaphattam, támadtam. Lépéskényszer után folytattam volna, de az
a másik színű fittyet hányt sáncolásomra… Nem egészen úgy történt, ahogy
meséltem, csak sírok, sírok, mert ellépett előlem a gyalogom, mikor az ellenfél
a huszár elől kettőt lépett, és a huszár elöl is ellépett egyet. Aztán kihúztam
a kihúzott négyes mezőig azt, aki a vezéremmel átlósan kaszabolt. Valahogy
mégis én kaptam mattot… Az a kéz, aki irányított! Nem baj, szövetkezünk,
fegyverkezünk, a következő háborúban nem csak csatát szeretnénk nyerni.
Elsőnek egy szénaboglyát szúrt ki
magának, és bár csak október eleje volt, elég göröngyös, zaklatott éjszaka
maradt mögötte. Arra is gondolt, hogy ezt rá lehet gyújtani, kisebb mozdulat
láthatóvá teszi.
Már a boglyában, olyan lett a feje,
mint egy korhadt fa. Szebb időket is megjárt. Arcszőrzete, amin szalonnacseppek
megszámlálhatatlan apró nyoma üldögélt korábban, olyanná tette, akár egy
bányászt, pedig csak a boglya porát itta magába a bőre verítékben fürödve.
Rég esett arrafelé, a zuhanyozás így
elmaradt. Puha rönk vánkosa néhány lépésnyire helyezkedik ruhatartójától, ami
egy vasvillára emlékeztető, alacsony törzsű, szétágazott fa. Ezeket is befedte
szalmával.
Egy „V”-alakban
elágazó korhadék közé furakodva leült, és megtámaszkodott, mint a
legkényelmesebb fotelben. Hátrahajtott feje színben összemosódik a
környezetével. Haja olyan, mint a moha, arcának vonásait sem lehet
megkülönböztetni a fáradtságot örökre kipihenő fa kérgétől.
El-elszundikált. Kiábrándult, fehér
rókákról álmodott, vagy édesanyja náddal fedett kunyhójáról, mert háznak azt alig
lehetett nevezni. Télen a hó, nyáron a nap fényesítette, és a zsúpfedél.
Már arra sem emlékezett, nád volt-e,
vagy szalma. Hasonlított dús, összekócolt frizurájára. Elnevette magát:
– Én vagyok az a fedél, a végén
kiderül, hogy anyám házának teteje lettem.
Ő nem egy tehén vagy ló, ami
szénaevéssel meg tudja oldani a táplálkozást, s ha sikerülne is, leenné magáról
a fedezéket. Inni és egyebeket is kell cselekedni. Tehát rövid gondolkodás után
a domboldal pincéi maradtak megoldásnak.
Talált többet. Sietett
ugyan, de átgondolta, melyik a legeldugottabb, legkevésbé ellenség- és
katonacsábító.
Már hetek óta hangtalanul
feküdt, abban a jól kinézett, legmegfelelőbbnek érzett rejteken, a hegyoldalon
egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak
arra maradt, hogy futtában egy – lópokrócnak sem nagyon nevezhető – daróczsák
darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó
rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így
télen sem volt könnyen felfedezhető.
Az elején többször túlitta
magát, a félelem sokszor megduplázódik az emberben. Beleroggyant ebbe a
sajátságos magánzárkába, ahová önmagát kulcsolta be. Ilyenkor bort ivott,
valamelyik hordót megcsapolta, aláfeküdt és nyelte. Nem kerülték el a
furcsábbnál furcsább álmok, de legalább addig sem puskacsöveken, sziréna
hangján és talán messze hordó ágyúk igen közeli tölcsérein gondolkodott. Egy
alkalommal magát is meglepte, mert bár álmában az ember néha a fülén jár, vagy
a saját kérésére levágott fejét hóna alá csapja, és rohan visszavarratni, de ez
az álom minden elképzelését felülmúlta.
Vajon hány éve nem látták
egymást? Már a legnagyobb jóindulattal sem tudta felbecsülni. Pali örült
Saci felbukkanásának, percekig nézte. Kilépett a konyhába, két tojásból
rántottát csinált, a spájzban megfejte a tehenet, majd – hogy szüleit ne
zavarja –, az ablakon kilépve, a falról lépett be göndörödő valamikorijához.
Nem bírták megenni! Papa is, mama is felébredtek.
Előbb túrabakancsot húztak, és körbejárták egykori magához képest
megsokszorozódott kerületű Sacit. Dundi lett, csillogott a bőre, hármójuknál
négyszerte többet nyomhatott. Aztán a sok szótlanság után – a látogatás immáron
ötödik percében –, nagyujjon harapta magát. Különben is hamar esteledett, fél
hat körül járt.
Saci, körberetikülözött oldaláról mindegyiküknek előkapott egy-egy
meghívót és szétdobálta. A szabadesésnél gyorsabb függőleges
közlekedés nincs, ezért kézen fogott mindenkit, és mosolygós rántással, épp egy
tankra huppantak.
“Igen, indulunk – ez volt a társalgás első mondata –, megharaphatom a
füledet, Pali?”
A nemleges válasz előtt már ott is hagyta foglenyomatát, és az előállt
gépkocsikonvoj felvezető motorosa mögöttijébe tessékelte őket. Pali mamáját,
aki kora esti sziesztáját konyhakötényben igyekezett lelkiismerettel
végrehajtani, papáját is, aki a műhelyben használt, nem makulátlan
munkanadrágban feszített, mezítelen felsőtesttel. “Megyünk a ligetbe!” “Jaj de
jó, jaj de jó!”, tört ki az elvárt üdvrivalgás. Csak Pali kókadt csendesebbre.
“Én inkább megennék még egy negyed paradicsomfelet, fél pohár vízzel,
és átaludnám a kora estét!”
Mire kimondhatta volna, Saci, mint egy kölyökkutyát vágta be egy
tizenhat méter hosszú repülőgép belsejébe. Pali elordította magát:
– Félek a repüléstől, utálom a stewardesseket, és ki akarok szállni!
Ejtőernyő van?
– Ugyan már, üntyöm-püntyöm, most az enyém leszel.
A pilóta mögött megnyomott valamit, amitől az, egyszemélyes zárkába
került. Hátul minden összecsúszott, és egy hatalmas franciaággyá lett.
– Na, ne viccelj, én nem kérek most hajmeresztést! – próbálkozott Pali,
de az esti utazás harmadik napján, ez a mondat már elveszítette meggyőző
erejét. Saci úgy tekerte körül őt magával, mint egy nagyon hosszú nadrágszíj.
A baj akkor kezdődött, mikor a móka befejezése után nagyjából másfél
nappal – de még mindig a kora esti órákban –, a következő göngyölgés gondolata
is megfogant az elkerekedett vonalú, piros cipellős leányzóban. Ez így ment öt teljes
napon át, azon az estén, mígnem egy teljesen ismeretlen rezidencia előtt a gép
leszállt.
– Landoltunk, szólhatsz a pilótának, és kiereszt – kacsintott körkörös
hájbájából a gyönyörfaló leányzó.
– Értem, cibáld meg a fülemet, csak kerüljek már ki innen!
Aztán az otthonkát viselő, megnagyobbodott Saci egy lapos tetejű, dupla
minibunker belterületére cseppentett mindenkit, ahol már harmincheten várták
őket.
A szülők rendkívül jól érezték magukat. Saci pedig a kredenc egyik
polcán berendezett egy zúzda-csúzdát.
Mire újra körbemosolyoghatta volna a
szépséges gombóclény-lány, akinek az újra megjelenésétől már egyáltalán nem
volt elragadtatva, elmenekült. A tizenöt négyzetméteres – gyűlésteremnek
használt – szobából kitódult a negyventagú inni vágyó küldöttség. Nyerítettek
örömükben, és már a tankkonvoj hossza sem volt a megmérhetőség határain belül. Az
est beálltakor – úgy egy héttel az otthonról eljövésük után – négy újabb napon
át utazva, egy ismeretlen város legismertebb mulatója előtt végre megálltak.
Döngött a valcer, és csokornyakkendős, frakkos mosolygósok sorfala között be is
vonultak. A főpincér kilépett közülük, kamerájával körbekáderezte az érkezőket.
– Mulassanak jól, tisztelt mindnyájuk,
az ételt és egyebet az igen tisztelt Sacika negyven évre előre kifizette. Uram,
maga menjen, és rendezze a taxisofőrrel a számlát! – szólt Palinak, aki
kétségbeesésében – mivel nem volt nála pénz – a zsebében mindenkor ott lapuló
piros gyökérgyűjteményét volt kénytelen odaáldozni.
Egy életen át gyűjtötte, fájt a
szíve, a feje még annál is jobban.
– Pingvin-főcsápos – pottyantotta a
pincér felé –, szüntesse meg a zajt!
– Azt nem lehet, kérem, mulatni
fognak, ha jól tudom, talán fél éven át.
– Nem, kérem, én reggelig, ami ez
esetben teljes fél évet fog tartani, aludni szeretnék, egy csendes szobát kérek
csak.
A főpincér elmosolyodott, és
bénultsága után hatalmas csíkozottra vicsorított fogakkal sziszegte:
– Nincs zajtalan rész! Ez nem olyan
hely!
– Pince van?
– Nézze, kérem, én nem vagyok
Albert, maga sem tizedes, de azért jegyezze meg, gyönyörű pincéink vannak!
– Nos, kérem, a többinél mélyebben
fekvő is van?
– Ismétlem, gyönyörű – mustárzöld
penésszel bélelt – pincéink vannak.
– A legmélyebbet kérném! Mibe kerül?
– Magának semmibe. Itt mindent, az
ilyen dőlt betűs kívánságokat is, amelyeket csak ajtókukucskálón keresztül
vagyok hajlandó megnézni, Sacika fizet. Hegedűvonót visz magával?
– Én semmit nem vinnék, csak egy
loncsos matracot, fél pohár vizet és négy-öt szem aszalt szőlőt.
– Jaj, Palikám, most hallom micsoda
cselt szősz ellenem! Itt akarsz hagyni? Megyek én is!
– Mondd, tudsz te hallgatni?
– Nem! Csak beszélni tudok!
– Szeretnél lefogyni?
– Egyáltalán nem. Eszem ágában
sincs! Nyomom magamba a paradicsomot, káposztát, uborkát, spenótot.
– És ha azt mondom, hogy nem
kellesz?
– Most megfogtál...
– Aludni akarok! Reggelig teljes fél
éved van, hogy lefogyj! Rendelj egy szalonnatáblákkal teli konténert, és
eszegesd, ne maradjon belőle egy falat se!
– Hallottam a módszeredről, de attól
félek, elfogyok ennyi fogyasztástól...
– Olyanra még nem volt példa kedves.
Na, menjünk hajcsikázni!
Pali aludt, Saci tömte magába a szalonna
bő harapású darabjait. A biztonság kedvéért, minden tizedik falat után megevett
egy hagymát is. Aztán, valami távoli hang elkezdte játszani a Törpe induló
hajszálra azonos mását. Pali felordított:
– Nem megmondtam, hogy ne zenéljen
senki! Aludni akarok! Különben is a pince...
Milyen pince, semmilyen pince! Olyan
vagyok, mint aki hetek óta nem aludt, és egy tankkonvoj vitte magával jobbra-balra.
Tökéletesen ilyet álmodtam.
Ennél az is jobb, amit egyszer
tizenkét évesen csinált. Az is pince volt, úgy látszik, erős kötődése van az
ilyen helyekhez…
Akkor, úgy középtájon, jó nagy,
kiálló vágóélekkel recésre törött a pinceablak. Miután sarkait a meredek dűlőbe
mélyesztve egy hosszú karcolással leszánkózott, nem sokat mérlegelt – kíváncsi
voltam, bemásztam! A helyezkedés önmagában komoly gumiemberséget kívánt, hisz
deréktól lefelé, sem onnan felfelé, főleg a nyakam nem akartam az elpattant
ablaküvegbe ütni. Nagyon állott levegő fogadott, pedig milyen szép volt itt
szüret előtt, amikor hatalmas kádakban hordták a még teljesen friss szőlőt.
Deréktól, kádakba belelógó fejjel csüngve tömtük magukat. Az emberek préseltek,
aztán úgy elnéptelenedett itt minden, mint a tengerparton legéppuskázottak
dzsungele. Bejutott! Pókháló ölelt minden – előbb nagy fontosságúnak tekintett
– szerszámot, mint forgó ciklonok műholdképei. Hosszú pince volt,
mellékjáratokkal. Valamit hallottam korábban a must erjedéséről, nem emlékeztem
pontosan, hogy mit, de egy dolgot megjegyeztem, a halál szót. Úgy véltem, ott
elöl, a gádorban nem eshet bajom, csak kicsit nyomott a – nagyon nyomott –
levegő. Annyira, hogy a harmadik belélegzés után visszaléptem, és az ablak
recés pengevágója fölött kinyújtottam a nyakamat. Néhány tüdőtisztítót belélegeztem,
majd óvatosan visszaemeltem a nyakamat. Orrom, szám befogtam, és futottam,
ahogy csak bírtam a hosszú-hosszú, másfél ember magas hordókkal oldaldíszített
pincében. Akaratos voltam, éreztem, hogy már alig bírom visszatartani a ki-,
aztán belélegzést, de még volt néhány méter, meg kellett érinteni a pince
végét. Előzetesen ezt a szabályt beszéltem meg magammal, nem szerettem csalni.
Érintés után – ahogy a pirosas penészes téglának átadtam a stafétabotot –
megfordultam, és már attól féltem, hogy a fülemen fogok belélegezni, de nem
szabad! Erre emlékeztem valahonnan, valakitől: nem szabad belélegezni.
A gádorba értem, ahol a
kifutottságból adódó légszomjat szapora légzésem enyhítette volna. Karikákat
láttam, nagyon furcsa volt a levegő szaga, íze és mindene. Az ablaknál megint
eljátszottam a tüdőfeltöltő játékot, nyakveszélyeztetéssel. Kezdtem érezni,
hogy nagy veszélyben vagyok – de ha megbeszéltem valamit magammal, és az
értékelésem szerint nem volt teljesen kivihetetlen –, akkor nem változtattam.
Nagyon mély belégzés után, állam
picit az üvegbe karmolva, már rohantam is az oldaljáratba, ahová szinte
semmilyen fény nem hatolt be. Vakon szaladtam, csak reméltem, hogy közel van a
vége. Úgy éreztem, megfulladok, be kell lélegezni, de nem tehetem, mert aki azt
mondta, szavahihető ember volt, nem olyan esti borozgatás mellett kitalált
történettel ijesztgetős fajta. Végre nekirohantam, és futottamm. Dobolt a
fejem, fülem, tüdőm is már majdnem szétpattant.
Tudtam, hogy a víz alatt
akaratlanul is betódul a folyadék, ezért szorosan tartottam számat, és orromat
is. Már a kereszteződésben voltam, láttam a kijáratot, a magas, régi pecséteket
viselő hordók között. Nagyon szédültem a gádorban, de megtettem, amire
utasítottam magam, a szabályokból sem szegtem meg semmit.
Enyhén felsértett állam nem kímélve
dugtam ki fejem a vágóél felett, és lélegeztem ki-be, ki-be, ki-be. Olyan
helyzetbe kerültem, mint a hegymászók, felfelé könnyebb, mint lefelé. Befelé
sokkal könnyebb volt, mint ki. Összevissza sértettem magam, egy falból kiálló
karikába kapaszkodtam, és mire talppal a derékig érő bürök közé értem, és újra
biztonságban tudtam magam, abban a koszlerakatban meg sem próbáltam nem hanyatt
esni. Csak pihentem, néztem a mellettem mászkáló, érdekes külsejű, a bürköt
valamiért nagyon szerető különféle bogarakat. Majd előbb négykézlábra, aztán
ülő állapotba helyezkedtem. Túl a veszélyen, beleszagoltam a fűbe, szédülésem
is megszűnt. Felálltam, lesétáltam a pince elé, benéztem az ajtó rácsain, és
örökre beírtam minden sejtjébe, csupa nagybetűkkel, hogy előbb leszek önkéntes
– magát önként feladó – szúnyog, vagy medvékkel táncoló, de ez a mutatvány
egyszeri volt, soha nem ismétlem meg.
Érdekes, akkor még nem is hallott a
mustgázról, talán fél füllel, fogalma sincs, mit akart bebizonyítani magának,
merthogy más nem volt ott, és a pince borházának az ablaka mindenestől átvághatta
volna. A többit nem is részletezem.
A búvóhely-pinceajtót
belülről, dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis
arra sodródna egy mindenoldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent
lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett
egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem
hanggal, csak úgy a fejében.
“Messze van a pici falum,
de a tornya mégis idelátszik, / pici falum utcáiban az akácfa éppen most
virágzik. / De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, / az estéli
harangszónál szívdobogva valakire várni.”
Dobogott a szíve, de most
leginkább nem várt senkire sem. Németeknek és magyaroknak katonaszökevény –
életkortól függetlenül –, hiszen hadköteles férfi nem egészen tizenhat évesen.
Oroszoknak ellenség, ami nem feltételezte az azonnali kivégzést, de a pincében
rejtőzködők – a precízen eldöntött szovjet doktrína szerint –, egészen biztos,
hogy partizánok, férfiak, nők, öregek vagy gyerekek egyaránt. Így bárki talált
is volna rá, helyben végeznek vele.
Katira gondolt, szíve
szerelmére, azt se tudta, hogy ki kicsodát hódított meg. Belegabalyodott, és ha
ez az egész füstös, kormos, bakancscsattogós idióta háború nem jön, az
inasságból felszabadulás után, előélete ellenére, vagy éppen azért elvette
volna.
Hová lett, de tényleg hová..., már
nem emlékszem. Talán egy robbanás, vagy más repített ki alóla mindent? Nem,
mégsem az volt az ok... Akkor csak a szomszéd repült ki az ablakon, mikor a
lakás lángralobbant, és elfelejtett elaludni, a szomszéd viszont örökre. Na jó,
nem épp azonnal, három napig, még átmeneti állapotban várta a
szállítómunkásokat. Érte mentek, elszállították. Sosem fog maratont futni,
pedig készült rá.
Nem ez volt az ok, a lakás így is
megmaradt, csak ő tántordult két feles között, mákos tésztával teli szájjal egy
másik irányba, még most is emlékszik. Ebéd közben ugyanúgy zabált, mint
szokott.
Behunyta a szemét, sírt.
–
Katikám, drága Katikám! Miért hagytál itt engem?
Végigment
a pince belsején, kinézett. Odakint füstölt minden, de hát a szabadulási
levelet odábbra dátumozták. Szívébe markolt a keserűség. Igen, ott hagyta a
mocskot a férje. Legszívesebben rajta gyakorolta volna tanult mesterségét, a
disznóvágást, de volt önfegyelme, tudta, hogy mettől meddig, és inkább
beleharapott a saját lelkébe, mert nem szégyellt könnyeket potyogtatni, de
akkor sem kényszerített másokat nem kívánt szembekötősdi játékba.
Azt mondta az az alak!
– Anyus, a vacsorád nem kell, nem
jövök haza.
– Mi dolgod van, Elemér, be kell
menni éjszakára? – kérdezett vissza, még egybeszívvel és teljesen halvány gyanú
nélkül Kati.
– Nem, anyus. Itt hagylak a
kölykökkel, találtam jobbat. Nem okosabb, mint te, nem is szebb, de csúnyább.
Ja, és nem repked fel-alá a lakásban engedélykérés nélkül, mint te, ha itthon
vagyok, hanem mindenféle elvárások hiányában is, lenyeli a maga mindhárom,
különböző színű tompítóját, azt hiszem, az egyik hangtompító, mert nem horkol.
Amikor ébren van, azt teszi, amit mondok, különben meg alszik.
Kati egészen különös élményű
látomást érzett. Odament, megvakargatta ura kövér tokáját, aztán egy óra múlva,
mikor a lányok együttes munkája, a hideg vizes borogatás és az ecetes
bedörzsölés magához térítette, már teljesen lemondott a furcsa álomról, olyan
éber lett, mintha le sem ütötte volna Elemér.
Három hétig zokogott éjjel-nappal,
csak rövid időre koppant le a szeme, de amint egyre girhesebb teste éberre
rebbent, megállni nem akaróan, hangtalan, lelket fojtó, tűzforró fájdalommal,
mind csendesebb és mégis bőven ömlő könnyei azonnal nekiindultak. Aztán lassan
azok is megálltak, és csak a száraz tekintete mögötti, vidáman ugrándozó
pomponosok csapata taposta lelkének minden zugát, hogy ne tudja felejteni nagypofájú,
nagybélű, iszákos első szerelmét, mind a három gyermeke apját. Ezután a negyven
kilogramm alatti kategóriába visszaesett küzdőállapotában szállt örökké odébb a
szomszéd. Akkor még akadt mit enni, no persze a kiégett lakás elég kellemetlen
volt, de még mindig létezett, aztán valahová az is elszállt, ha jól emlékszik.
De itt már a visszapillantó szemüvegén komoly látászavaró karcolások
díszelegtek, ami egyre lehetetlenebbé tette az összegzést, vajon túlzabálták-e
magukat? Dőzsöltek talán, vagy az összes holdfogyatkozáskor pocsékba brekegték volna
a számlapénzeket. ?
Mosolygott, szeretett volna minél
több szemet, hogy lássa, hová lett. Elúszott valahová, és ő az álomkórságból
feléledt. Mígnem egy napon, előbb egyetlen, majd az összes gyereke elhagyta, és
az utcán találta magát. Olyan éhes volt, hogy az utcasarokban sem tudott
gondolkodni, pedig megtette volna. Az egy szál ruháján kívül semmije sem
maradt.
Nagyjából egy évvel a családfő
elböfögése után süllyedt ebbe a mélyhűtött pinceszerű, beszűkült lelkületű,
érzelmeket csak fájdalom szintjén ismerő, lelki és erkölcsi állapotba.
Szerencse, vagy pech, hogy megismerkedett a főutcaseprővel, aki épp ilyeneket
gyűjtött, mint ő? Kifakult negatívra hasonlító nőket, akiket már az ismerőseik sem
tudnak azonosítani, és egy kis csereberéért boldogan vállalják a legfőbb főnök alá
válást.
Tudniillik azok akiknek a szívéből
nem áll ki millió belőtt nyilacska, nem gondolnák, hogy egy ilyen – extrém
sportnak sem akármi – karrier elérése is a vágy vágya lehet sokaknak.
Katiból a főnök úr egyik
beosztottja, reggeltől estig utcát seprő szorgoska lett. Kicsit Kőműves
Kelemennének érezte magát, elevenen befalazott, falból kinéző, egyre rozsdásabb
gondolatú, romlatlanul is nagyon romlott beleborzadás lett.
Megszűnt az utcán alvások mocskos
ideje, egy gyönyörű, szalmával bélelt, hárembarakk váltotta fel. Nem szerette.
Elsősorban nem hárman voltak, és a főnök nem kivételezett. Most, hogy meghízott
negyvenegy kilogrammra, barakkja legcsinosabb világítótornya lett kolléganői epebántalmára.
Egy napon elérte a főnöki "first lady" rendfokozatot. Onnantól kezdve
az utcánál csak a kicsit szutykosabb hármas barakk felváltódott. Már ketten
feküdtek egy matracon.
– Mi történt, hová lett? Olyan hideg
van...
– Igyál, cicám, itt a tinta!
– Mi történt, hová lett, Olyan hideg
van...
Felkapta a fejét, már megint
elaludt. Pedig, ha a pályaudvar várótermében jegy nélkül rajtakapják, hogy csak
úgy szundikál, akár börtönbe is csukják…
– Lehet, hogy jó lenne – gondolta –,
ott legalább aludni lehet, és nem arra figyelni, nehogy véletlenül vasutas vagy
rendőrjárőr igazoltasson.
Megint elszenderedett. Riadtan
ébredt, már két hónapja nem aludt, összesen talán két órát. Valaki, akinek egy
biztos, hogy tányérsapkája volt, a képébe kiáltotta:
– Raga, raga! Sopánkodunk, füstöske,
biztosíték. Igen, raga, raga!
– Vakarja meg a fülét, és ha akarja,
az enyémet is megfoghatja. Vigyen, ha mer!
Ez, valamiért megtetszett a
járőrnek, nem vakargatott, elment.
Három hónapig nem aludt, aztán egy
kánikulai, felfüllesztett nyári napon, közel a negyvenhez, bekopogott a
húgához, karján egy bébivel. Előbb agyon akarták ütni, aztán hozzá is fogtak.
De jó munkához idő kell, ezért abbahagyták, és apránként csinálták.
– Ideadod a gyereket, neked úgy is
van egy csomó. Igaz, hogy rád sem fütyülnek, de ez teljesen érthető, az
apjuknál laknak, vagy hol.
– Nem az apjuknál laknak –
rimánkodott Kati –, mind a maga lábán áll.
– Van lakásod?
– Nincs.
– Jövedelmed, munkád, naplopód?
– Nincs – válaszolta Kati.
– Nincs hát, még egy rendes tetkód
sincs sehol. Ideadod a gyereket, mi felneveljük. Keress munkát, albérletet, ha
rendesen kifizetsz, tisztességes nevelést kap.
Kati elment, és nekiállt keresni.
Már száz méter mélyen leásott, és még nem talált semmit.
De lám vannak még csodák, mert egy
borzas napon a gyámhivatal, a hatszázötvenedik bejelentés után, hogy
gyereksírás és üvöltés hallatszik a szomszéd lakásból, valamit szétpukkasztott,
és valamit rendbe tett. Kati kislányát, aki olyan volt, mint egy könyvjelzőnek
használt, szétnyomott kis rózsaszál, egy visszavirulásra alkalmas, sivárság
nélküli családnak adták örökbe.
Kati gyermeknek szőke, kamasznak
barna, felnőttnek sötét fekete haja, sokak értetlenségére szürkére váltott. Már
lecsúszott a szakadékba, lógott fejjel lefelé, amikor ezek az idegenek
kicibálták a halálból, és birokra kelés nélkül, mosolyogva kérték, hogy
látogassa, ahányszor akarja gyermekét, végül is ő az anyja.
Így Kati boldog élete teljes
koronázásával, senki nem érthette, hogy egy hétköznapi, a túl sok jóba
forgatott nőszemély, mitől idegremegő alig negyven évesen.
Őt szerette volna feleségül venni.
Már megint nagyon fájt minden, halk tenor hangon énekelni kezdett:
Budapest,
Budapest, te csodás! /Te vagy nékem a szívdobogás. /
Sehol nincs a világon olyan szép város / és
ilyen rügyfakadás! / Budapest minekünk a világ. / A Dunát mennyi híd öleli át. / Fenn
az égen a hold, és a sok teli bolt / Csodaszép
ragyogás! / Budapest, Budapest, te
csodás!
Nem baj, ha nem Budapesten lakom,
akkor is csodás! – gondolta.
Hetek óta nem
borotválkozott, azt fantáziálta, hogy egy szőrszál álmélkodott
önmagán, ő már semmin sem
csodálkozott el.
Az áll, amin vagyok, olyan, mint
oázis közepén a napfelkelte, csúcsos, és én virágoztam ki belőle. Bár engem is
megpróbáltak a lúzerek sorába dönteni, de a szavanna közepén is álldogál
egy-egy borzas fa, ami beissza a nap forró sugarait. Ha húsz évig egy csepp eső
sem esik, akkor is vígan él.
Rám zuhogott a langyos, elvtelen
eltelenítő, de csak annyit ért el, mint a bögréből kicsorgó aludttej, ami
képtelen felvenni csupra formáját és belekötni. Mielőtt egy íztelen ebéd
desszertje lenne, zenére fakad, és eregeti magából a kisebb-nagyobb
hangjegyeket, majd felmásznak a violinkulcságak törzsén.
Bepacsmagoltak, és hullott a
férgese, tarvágás volt ez a javából. Megérdemelték! Hogy miért? Mert nem olyan
kitartóak, mint mi most. Örök, állcsúcson ragyogó szakállszálként, maradunk az
állon, amin vagyok, és egész nevemben ott pezseg a szakértelem nevű hegy.
Nyár közepén, tarlók gereblyéi sem
olyan hatékony segítőtársak, mint a pengehuzigálás, de ügyesek vagyunk, a habok
közé ringatózunk! Ki nem állhattam azokat a bólogatókat, akik elsőre beadják
derekukat, és hevernek a ragacsos fehér latyakban. Micsoda szakálltalan élet!
Most újabb pár ezer évre feltöltődünk, átveszem a nekünk járó szakhely uralmát.
A félelmen a fejében
ismétlődő hallgatók elméleti dúdolása könnyített egy picit. Lent ropogtak a
fegyverek, onnan a távolból olyan volt, mint egy tűzijáték. Csak azok a
tüzérségi lövegek időről-időre ne vonták volna ki a vért is az arcából. Akkorákat
dörrentek, amikhez hasonlót sem hallott soha. Sajnálta azokat a
szerencsétleneket, akik ott maradtak a csatatérré változott városközpontban. Azokat,
akikkel bódultan megláttattak egy
gyönyörűséges, függőlegesre állított, átlátszó hártyájú dobot. Óriási
mókuskerék volt a javából. Olyan volt, mint egy ház. Rögtön bele kellett
szeretniük. Picit a sorsolások kerekére hasonlított, volt is rajta egy oldalsó
ajtó, amit lenyitva, beléptették őket. Csuda jó itt, gondolták, és elkezdtek
sétálni.
Előbb csak kis disznóságokat követtettek
el velük, aztán nagyon fájt a szívük, szívesebben odaadták volna egyik fülüket.
Az élet arra van, hogy éljük. Nem? És hogy lehet legjobban fürdeni benne? Ha
mindent és mindenkit zajtalan fegyverhasználatra vezetnek.
Már nem sétáltak, hanem rohantak a
dobban, olyan iramban, amint a kerék diktálta. Megállásról szó sem lehetett,
egymás utáni többszöri lepottyanást követően nagy nehezen visszaálltak a
vágtába.
Oldalról két gigantikus, fáradtsággátlóval
ellátott tábornok éjjel-nappal kurblikkal tekerte a kereket.
Valahogy ki kellene már szállni a
dobból, idegesítő a folyton-rohanás, egy idő után elviselhetetlen.
A lelkiismeret-furdalás halvány
mécsesként derengett valahol a hajtók emlékeinek alsó sufnijaiban, de már
sehogyan sem tudták újraaktiválni.
Korábban nem szokott ilyen
kerekeken gondolkodni, meg is lepődött magán. Aztán a Samuék kútja is eszébe
jutott, Samu gyenge gyerek volt, ezért állandóan ő hordta helyette a vizet. S
bár kis híján az életét kockáztatta az elnyekeredett gerendák miatt, sosem
bánta meg.
Oldalra dőlt ősrégi építmény,
kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve
álldogálnak az idő terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és
rajta a régi láncot. Hajdan kétkarú volt, mostanra egyiket elveszítve,
féloldalt tekerős, mélységtől óvó, vizet adó.
Korosztályából már mind
kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy
odébb ásottnak. Ez az agg hősként állja a rászabott kötelesség súlyát.
A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta
vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik
a tervekkel sem. A teliség mindenekelőtt! Valamikor, valaki kemény munkával
azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizű, mégoly dölyfös társait is
túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától
szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erővel, tegye a dolgát. Ami a legszebb,
ő nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési
gondjai. A gőg legcsendesebb szellője sem fútta oldalba.
Csak a majd százévnyi felhőkből
zuhogó, szórvány esőáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hőt és a
téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektől
jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is.
Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is,
szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat, és az, hogy értelme
van létének, nem lehet felborítani.
A kút, ha igaz, még megvan, de
Samukát pár héttel korábban besorozták, oda nem ment utána meregetni.
Nem érzelgett
különösebben, annak örült, hogy él. Úgy döntött, ha rajta múlik, megpróbálja
ezt az egész őrületet túlélni, és ha ilyen gyilkolást lehet rendezni, minden
oldalról gyönyörűen megideologizálva, akkor ha túléli és kiskaput talál,
megpróbál soha nem lenni katona.
Behunyta a szemét. Ritkán
szundított egy keveset, olyankor, amikor a vastag, szénsötét felhők – a pince
sötétjét túllicitálva – a vakság szintjére süllyesztették látási viszonyait.
“Davaj, davaj”, ordították odakint,
aztán egy határozott géppisztoly-sorozat elnémította a – valószínűleg – orosz
kiabálást, és a megszokott “snell, snell” hallatszott tovább.
Egy csiga mászott a
vasajtó előtt. Úgy látta, csillag fényesítette házának kupoláját, boltíveket és
mindenféle cirádát ékesített bele. Búrája volt, mert a hálátlan csigaház mit
sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele a külvilág csak azzal ízlelhető
jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat kövérnek lenni, és ez a nyúlós
nyálka, amin hasmánt halad előre valamely szivacsos félösszeomlásban, igencsak
előnyére van.
Ő így született, eleinte bánta
sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola
kerekedett körbe-körbe – persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a
hasmánti versenytársak –, már nem búsul, hogy csúszva-mászva erre a mászó
életre született.
Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül,
tán még meg is marják önnön becsülésüket – valami ilyesmi szót használnak –, s
marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad
házatlannak lenni!
Hullámzó hasonmenésben elkeveredett
a világ összes fűszála közé. Hátán a farbeosztmányú alácsúszmány-palotájával
csendesebb lett.
Ej, ha a többiek tudták volna,
miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő,
nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta és
megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem,
hogy szétdobolja, “lám, amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.
Züllött életet élt, már arra sem
emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve – gerinc nélkül –
csigasúllyal ajándékozta meg a szerencse.
Be-bemászott, végigtapogatta a fal
aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan, de
tökéletes búrája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas
hátdögönyöző, pihe-puha, meszesített falak.
Hogy szép legyen az álma, valahol a
belső palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott.
Mennyit szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan
csigáék függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül
irigyelte őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze
magának, amit kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott
néha-néha a fejére.
Tulajdonképpen mikor bent
tartózkodott, folyamatosan. Már ki se
jött volna – annyira elandalította az élettől kapott busás ajándék –, de néha
muszáj volt. Félt, nehogy titkos adományozója nyálkáncsúszás nélkül megvonja
tőle házának belső dizájnját.
Ő egy boldog csiga volt, amíg a
fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába.
Álmában történt a dolog, a “miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy
hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós,
teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány
egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta
magát egy háztetőre.
Mi ebből a tanulság? Semmi esetre
sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy
csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.
Azt is tudta, amikor a begubózott
csiga sorsára jut, neki is vége lesz...
Ám a gondolatok nem mindig fedezik
a valóságot, egy óriási dörrenés elnémította a “snell, snell”-t, és megint
beállt a csend. Remegett minden tagjában.
Nagy nehezen jutott le a
sok kavargás a tudatáig, még mindig támaszkodva, egy régi puttony málló, gyenge
hátoldalán.
Állát a puha szalmabucka
támasztotta, és csak nézte – közvetlen közelről –, amint zöldesbarnává vált
minden korábban csodás szín.
Elvárható a rendkívüli vidámság, aki túléli,
mehet a következő pincéhez...
Egy menetoszlop csendben
zümmögte a “Százados úr, sej-haj”-t, “Őrmester úr, sej-haj” átirattal. Ez
valószínűleg kötelező volt. Beképzelt alak lehetett az altisztecske, többek
között ezért sem áhította különösképpen a mundér felöltését.
Egy-egy újabb becsapódás
megrezgetett mindent, és belevakított sötéthez szokott szemeibe. Nem bírta, és
halkan, tenor hangon elkezdte énekelni kedvenc nótáját.
Nem volt neki soha pici
faluja, de olyan volt ez a nóta, hogy megszorongatta a szívét, vasmarokban
tartotta, szinte már fájt a mellkasa a keserűségtől és egyedülléttől. Ivott még
egy korty bort, aztán félretéve minden elővigyázatosságot, magasabbra emelte a
hangerőt. Szépen, dallamosan énekelt, bánattól szorult szívvel, hunyorgó
szemmel. Családra gondolt, egy kis házra, feleségre, gyermekekre. Annyira
hétköznapi vágyak ezek. Vajon összejön neki?
Álmok meg félálmok, család
valahonnan! Ha nem Katit, akkor mást, de csak talál magának, és lesz egy olyan
kislánya, akit mindenkinél többre becsül. Fia is lehet, ha nagyon kell, nem
válogatós, de a lányokat úgy lehet babusgatni, hogy csuda. Majd viszi őket a
strandra az asszonnyal, hadd fürödjenek, az ilyen gyermeki népek azt nagyon
szeretik, ő meg a partról nézi elégedetten, öltönyben, nyakkendőben. Ez is
eljön egyszer, mert el kell jönnie.
Muszáj, gondolta, s most
az egyszer fittyet hányva saját biztonsági szabályaira, teli tüdőből énekelte:
“Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel, /főzze meg a vacsorát: /
úgy várja, várja, úgy várja, várja, / úgy várja haza az urát”. De szép is
lenne, ha sikerülne. Nem baj, ha nem Kati, lehet Irén, Eszter, Margit vagy
bárki, csak szeresse.
Megébredt. Miután sem
magyar, sem német nem volt a kinti harsogás, biztosra vette, hogy megint csak
orosz lehet. Félt, egy hordó mögé bújt. Jobban elbújni már nem tudott, és a
hangzavar egyre közeledett, majd csendesedett távolodni hallatszott. Úgy
látszik, találtak egy könnyebben megközelíthető pincét. A csend beállta után
még fél napig óvatosságból nem zajongott, a lélegzetét is visszafogta, nehogy
magára hívja a figyelmet.
Újra elaludt egy kicsit,
ismét érdekeset álmodott. Volt is családja, meg nem is, valahogy senki nem
szerette. Vajon tett érte? Minden bizonnyal, nem mindig a környezete volt a
hibás. Lassan az ágyúdörgésben részlegesen elvesztette hallását. Milyen
érdekes! Pedig olyan messze volt az a frontszakasz, sok kilométerre.
– Mihez kezdek most? Hideg
is, nyirkos a pince, pedig száraz volt, mikor beköltöztem.
Ráfolyt az ónos eső. A
leghátsó hordó mögötti vackán dideregve szenderült el, és álmában látta a
mészáros házának helyét. Lövedék csapódott be, senki és semmi nem maradt
életben.
– Ki szabadít fel az inasévek
után? Hiába tanultam meg a szakmát?
Megint megébredt. Felkelt,
és kikémlelt az ajtón. Érzékelte, hogy valóban gyengébben hall, mint előbb,
pedig síri csend fojtotta az ijesztően magányos, sötét hegyoldalt. Kicsit jobb
kedve kerekedett, de elővigyázatosságból esze ágában sem volt az önként
börtönéül választott – életét becsülettel megóvó – pincét elhagyni.
“Nem idevaló születésű
vagyok én, / messze földről idevándoroltam én. / Így jár, aki messze földről
idevándorol…”
Ezt nagyon szívesen énekelte.
Álmában a “van is, meg
nincs is családja” udvarán tett-vett, alig várta a reggelt, amikor olyan
lelkesedéssel indult munkába – azzal a tudattal, hogy hasznos tagja a
társadalomnak –, mintha a legmagasabb funkciók birtokában lenne. Nem nagyon tudott
írni, olvasni is csak alig, de az esze borotvaéles volt, pillanatok alatt
oldotta meg gyakorlatias helyzetek dilemmáit.
Tökéletesen nyugodt volt,
a főnök kedvence, aki a kiszuperált motoros targoncák után először kapott
elektromosat, és mikor a kényelmetlen állva-vezetősöket is lecserélték
emberközpontúakra, amiken ülni is lehet, ő volt az első, akit megtisztelt a
vezetőség egy ilyen jármű kezelésével. Boldog és büszke volt magára és
családjára, ami volt is neki, meg nem is.
Büszke volt, mert még az
igazgatót is lefőnöközte, néha igazgató úrnak szólította, és abban az óriási
gyárban, ahol hat-nyolcezren is dolgoztak talán, név szerint ismerte. Soha nem
reklamált a főnök úr megszólításért, tudta, hogy Pali alig gagyog románul, bár
nagyon igyekezett szaporán darálni a szájában alig forgó nyelvével. De ami nem
megy, az nem megy, ezekből általában csak kispekulálható, éppencsak érthető
szövegek sikeredtek.
Amikor kellett,
túlórázott, s ha netán a tejesüvegeit a kelleténél mélyebben meghúzta, ötkor
akkor is kelt, mert a gyár dudált. Na, melyik? Hát az, ami az övéké...
Valószínűleg tévedett, de legalább így érezte.
Azt gondolták, hogy
képzelődik, de csak az egyedüllét hozott ki belőle egészen elképesztő
fantáziálásokat, és bizony ez a rendbontós, gyerekvezetős sajnos be is
következett.
Egy gyerekseregnek magyarázott az ismerősnek érzett hely
előtt.
– Gyerekek, megérkeztünk, itt álljatok szépen sorba, és
nézzetek arra! Mit láttok?
– Ez egy szuper…
– Tudjátok, volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy
gyár. Ledolgoztam én ott a magamét, több mint egy negyedszázadot. Sokszor
többet ér, amit az ember belül lát, mint ez a siralmas, libabőrt keltő,
gusztustalan külvilág. Nos hát, elég nehéz kiszámítani a valódi helyet, mert
nem panelek, hanem magánházak sorakoztak itt, az út mindkét oldalán, de ha jól
számolom, valahol itt kellett lennie a bejáratnak. Első nap megcsodálhattam a
XIX. század esztergaremekeit. Szíjáttételes, két sebességre állíthatókat,
menetvágásra és hasonló fölösleges cifrázásokra teljesen képteleneket. Azt
mondom, aki azokon dolgozni tudott, tényleg esztergályos volt!
De hagyjuk a
fölösleges nosztalgiát az esztergák és a gépek irányába, térjünk át a targoncámra.
Ott, az út túlsó oldalán, látjátok, kicsikéim? Ott balra helyezkedett el a
tulajdonképpeni gyár. Itt a portásfülke mögött egy csinos igazgatósági épület
volt. A főnöktől kaptam a targoncát! Mondanom sem kell, mi már egy ilyen
összeszokott társaság voltunk, ahogy annak idején mondtuk volt. Azt a gyári
megveszekedett időszakot soha nem fogom, nem is akarom elfelejteni. Azokat,
akik képesek voltak lebontani, én is örömmel lebontanám.
Behunyta szemét, és keservében majdnem elordította magát.:
– Ez mi? A gyár vagy a gyár helye? Van itt egyáltalán,
vagy volt gyár, esetleg lesz? Most meg mi van? Egy háromhektárnyi óriás tűnt el
a világrengető nagy semmibe. Miért csinálják velem? Vagy nem csinált senki
semmit, csak minden összekeveredett, mint a két kerge ökör fejében.
Hiába
a meghökkenés és az önmarcangolás, talán jobb, hogy ezt ő ott nem érhette meg. Annál inkább büszkélkedhetett, amikor
privát engedéllyel sikerült, talán többször is, körbetargoncáztatni a
Gyönyörűt, aki még a csak állóhelyes járműben is látta. A kényelmesnek
tekinthetőre fel is ültette.
Meg kellett élnie azt is, amikor a saját szerzetű házikójának megnagyobbítása
után, a munkában önként segítők, majdnem minden irányból azzal kezdték vádolni, hogy a ház nem
is az övé.
Álom? Vagy ez az életem? Én nem
vagyok olyan, mint két kerge ökör, akiről a petróleumlámpa mellett egy este
Macódi Pista bácsi mesélt. Talán inkább hülyéskedett azzal, hogy a két állat
nem is tudja, hogy húz. Azt hiszik, hogy a levegőben lógó jármot taszítják
előre.
Nem is biztos, hogy olyan kergék,
fütyülnek a megalázásra, meg arra, hogy mindig verik és esetleg velem együtt
tök hülyének nézik őket. Nem adják meg magukat, éppen a püfölőket tekintik
ostobának.
Dünnyögőn
mennek ronda szerepükben. A bakról már apró, levegőnyelte pelyhekké csépelte
ostorát Miska, de a sebességváltó ilyetén formában – az összesen nyolclábú, bő
két lóerős, ütemtelen mozgatóknál – nem működött. Úgy ringtak jártukban
jobbra-balra, mint csendben dülöngélő, jámbor szédelgők, és a jobb szélső
mogorván bökte oda ostobaságában osztozó társának:
–
Szerinted normális ez? Tolatja velünk a semmibe lógó jármot. Még azt is
elintézte, hogy ötvenszer olyan súlyos legyen, mint reggel volt, csak hogy
kínozzon minket. Ehelyett nyugodtan heverészhetnénk az istállóban.
–
Igen, barátom, az este oldalba akartam döfni ezt a kis pattogót, hát nem orrba
szúrt a villával a két balkezese, amikor vacsorára kongattunk neki
kolompjainkkal.
–
Nos, ezt már letárgyaltuk sokszor, hogy gyengébbeket nem bántunk, még ha ilyen
mihaszna is, legalább tisztességes koszton tart. A tehenet is csak azért nem
döföm meg, mert olyan gyengécske.
–
Nagyszájú, állandóan kötekedő! Nem tudom, mire célozhat, de folyton
borjúkorunkra mutogat vissza, sejtelmes, gúnyos mosolyával.
–
Ha már így mondod, a ló meg állandóan piszkál, miért nem állva alszunk, mint ő.
Nem akarja tudomásul venni, hogy húzzuk az igát egész nap, és bedagad a bokánk,
meg a térdünk.
–
Valahová őt is elviszik reggelente. Fogalmam sincs, mit csinál, de azért ez nem
járja!
–
A ló más lapra tartozik, őt szívesen feldöfném, de még sosem kerültem olyan
közel hozzá. Nagyon messze tartanak egymástól, azt hiszem, azonos kategóriában
vagyunk vele.
–
Igen, én is úgy gondolom. Csak végre magyarázná már el valaki, miért kell tolni
ezt az iszonyatos, levegőben lógó, semmi hasznú jármot itt magunk előtt, mikor
ez a szerencsétlen még arra sem hajlandó, hogy leszálljon, és segítsen a
szekeret tolóknak. Valamitől mozog és jön utánunk, tehát taszítják. Gondolom,
ilyen kis selejtes erejűek, mint ő. Mert ugye, ha értelmes munkával
megbíznának, galoppozni is hajlandó volnék! Járom sem kellene, nekitaszítanám a
fejem, és trappolva tolnám a szekeret, veled együtt.
–
Éppen így gondoltam én is. Az, hogy ingyen nem adják a reggelit, ebédet,
vacsorát, még csak érthető. Bár nem soványítanak, de a kényszermunkának ezt az
alantas formáját – hogy egy oktalan, levegőben lógó marhaságot toljunk –, nem
vagyok hajlandó, lelkes odaadással csinálni!
–
Akkor, ha jól látom, mindenben egyetértünk, amíg rendes munkára nem fognak,
ellődörgünk itt békésen beszélgetve. A bőrünk úgyis sokkal vastagabb annál,
semmint a cséplésből bármi kellemetlent érzékelnénk. Még jól is esik, hogy
hajtja a legyeket.
–
Ez így van. Mondd, te láttál valamikor szekértolókat?
–
Nem, azok úgy tudnak futni, de úgy! Mire leszedik ezt a levegőben lógót – ami
attól a pillanattól kezdve többet nem lebeg, egyből földre pottyan –, hiába
fordulok gyorsan, a szekér végénél már senkit nem találok. Elfutnak! Talán
félnek, vagy gyávák, esetleg megfenyegették őket… Lehet, azok is csak akkor
kapnak vacsorát, ha szekértolás után, értelmetlenül egy jót futnak.
–
Enni is kell, meg heverészni is valahol, muszáj eltűrnünk, de azt hiszem, kész
egyezségnek tekinthetem – mintha már rég megbeszéltük volna –, a koszt,
kvártély ilyen lealacsonyító munkával történő megfizetéséért, ne várjanak
tempót. Úgy látom, ez idegesíti őket a legjobban, ezért – tudom, hogy nem esik
nehezünkre – holnap is, és az összes majdani, egyszer valamikori napon, örökre,
a lassúnál is lassabban toljuk, semmibe lógó, haszontalan rabigánkat.
–
Csapj a fülemre a füleddel, megkötöttük az alkut!
Ilyen lenne? Nem! Ő inkább
ott hagyja az összes fél szelet kenyerét, ha egy pici is marad valahonnan,
semhogy abba a bekerített balgaságba jusson.
Visszafeküdt a szénára, és
keserű gombóc kerekedett a torkára. Cikóriamezőkön rohant, talpát szétsebezte a
kemény tarló, szívét az élet smirglije dörzsölte át. Fázott és emlékezett az
álmában látott, széles, pocakos, tagbaszakadt, ötven év körüli öregre. Mindenki
így hívta álmában! Testsmirglitől zúzódott sajgó szívével felpillantva rémlett
fel benne a vézna kamasz – akit mindenki fiúnak szólított és egyszer csak
mindenki öregnek –, átmenet nélkül. A fiú, az öreg…
Ugyan véget ért az a mocsokság is,
de sosem tudta kitörölni a fejéből. Néha magának mondogatta, hogy a mi életünk
is kérészféle, alig kezdődött, máris vége lett.
Aztán benyúlt az ablakba, az
odakészített literes tejesüveget meghúzta, persze bor volt benne, és sepert
tovább. Rá sem hederített, hogy egy ideig a fiú volt, aztán meg az öreg lett.
Bevágódott a kantinba, annyi
segített, amennyit kértek. Néha megebédelt, de annak sokkal jobban örült, hogy
amikor szerzett két viaszosvászon szatyrot, boldogan hagyták, hogy vigye a
maradékot.
Feltette őket a bicikli szarvára –
így nevezte a kormányt –, és egy-két süldőt felnevelt. Olyankor megnőtt az
értéke, mert a mestersége – amiből tényleg nem volt, ki felszabadítsa; főnöke
ott felejtette magát valahol nyugaton – a vérében volt. Nála visított
legkevesebbet egy disznó. No persze nem irigylem őket, de ott abban az üres
házikóban, amit rögtön a háború elmúlta csend után önkényesen elfoglalt, és
sosem vették el tőle, igazi úriembernek érezte magát a város szélén.
Olyan disznócsemegéje keveseknek
volt, mint neki. Szőlőt telepített, mert a napi boradaghoz az szükségeltetik,
és egy olyan pincét gyártott, ami messze alulmúlta ugyan egykori búvóhelyét, de
tökéletesen megfelelt az üvegballonokba töltött bor tárolására.
Sosem adtak neki igazi nevet, tényleg
úgy járt bizonyos értelemben, mint a kérész, bár az legalább átmulatja röpke
életét.
Ropjuk, Kati!
Sárgállik előttem a bál szivárványa.
Táncolni
akarok, csábos derekú, vacok testvérem! Hallod a zenét, ahogy dübörgi a
víztükör? Sapkámat félredobva pörgetlek, forgatlak, gyönyörűségem!
Megbolondítasz, látom, te is megőrülsz látványomtól, nem bírok magammal.
Fordulj kettőt, virágom, Kati, bolondul pörgő Béla barátommal is, addig én
twistelek Micike szép szárnyú gyönyörével. Ömlik a talpalávaló!
Emlékszel? Én már
nagyon homályosan, mert most csak a bál örömére tudok figyelni, de olyan buták
voltunk, hogy dagadtra zabáltuk magunkat, ott lenn a padmalyban, egy üregben
hasaltunk éveken át. Hacsak meg nem evett egy jókora sügér, vagy egy kecses
béka. Megúsztuk, és milyen ostobák voltunk, nem báloztunk, csak hasaltunk, mint
valami lebénított megkergültek. Ettünk nyugodtan, a víztükörről alig volt
halvány fogalmunk. Megsúgom, nekem semmi, nem is tudtam, hogy létezik. És most
végre, nézd, milyen szép lettél! Azt hiszem, én is jóképű, stramm gyerek lettem,
abból a kövér, fekve evőből.
Katikám, menj
már végre, fordulj mással is! Te is olyan voltál, hogy eszembe nem jutott
volna, nem hogy táncolni, de még beszélgetni sem veled.
Most valami
kiszabadított a bénult tudatú, esztelen kérésztelenségből, feldobott ide, ebbe
a böhöm nagy táncterembe, ahol, ha jobban osztjuk magunkat, éveken át rophattuk
volna, rohamsisak nélkül.
Micikét is megpörgettem,
meg Sacikát is. Kati, merre vagy? Kit érdekel, bálozzunk, gyerekek! A régi,
pondrókori rossz szokás, a zabálás, végre kiment belőlünk.
Huncut szemed
kacsintása nélkül is félredobnám örökre, de elég, ha rám nézel, már pörgetni
akarok, és látom, te is, Kati. Tűzben pörgünk itt a víz felett, remek zenére,
nem esetlen totyogósat, hanem kérészhez méltó okosat. Adjak egy cuppanósat?
Hoppá, hol a szám? De minek is az nekem, különben sem akarok enni, csak ropni
és vigadni, meg pörgetni, forgatni téged. Látom, te sem akarsz egyebet. Hogy
hull a nap, onnan fentről, amit csak nagyon rövid ideje ismerünk.
A bajom, mi?
Mindenesetre nagyon jók a szervezők, a táncterem parkettje csillog. A víztükör
és ez az egyenletesen hulló, mosolyszemüvegű, ritka szép dekoráció még jobban
pezsdít. A túróba, nem nagyon hallom a zenét. Kati, hol a fészkes fenében vagy?
Nem baj, keressük Micikét, Sacikát, Jucikát, vagyunk itt még bőven.
Gábor, Béla,
hol vagytok? Fiúk, lányok, ne ostobáskodjatok, a bál tart! Épp most duplázódott
meg, vagy lefeleződött? Nem tudom, de még mindig szivárványokat látok a
homályos, fullasztóan buborékoló zajban. Szólni kellene a zeneszolgáltatóknak,
hogy romlik a minőség. Érdekes, a díszek is egyre ritkábbak, de milyen szép a
parkett! Teli van, csak rosszul látok. Vajon mivel? Azért sem nézem meg
közelről, én még ropni szeretném úgy száz évig, vagy kettőig. Annyit aludtunk
ott a padmalyban, az üregeinkben. Most semmi kedvem hozzá, de egyre álmosabb
vagyok. Megyek, lefekszem, úgy látom, a parkett gyönyörűen alkalmas rá.
Odaheveredem, egy picit szundítok, aztán folytatom, ahogy csak belefér. Majd
ropjuk Katival, vagy mással, kit érdekel.
Most menjetek a
szöcske padmalyú kövecsek közé, én recébe font hajú Katimmal akarok álmodni egy
nagyot, és utána… Mit is akarok utána csinálni? Utána… Nem érdekes, most csak
aludni akarok. Majd ha felébredtem, akkor… Na, mi lesz akkor? Hűha, úgy látom, Kati
is elaludt, nem zajongok tovább. Remek szervezés, a padló ringatózik, hogy
jobban aludjunk. Ha jól látom, már senki sem táncol, de ilyen egy rendes bál,
ropjuk majd ébredés után! Na, szundi-bundi. Robi sem beszél többet, a körkörös
alvás, pereméről berántotta, és koncentrikus körökön keresztül nyomta a közép
felé, egyre közelebb, aztán elérte a közepet, és aludt, mint a többi.
Himbálózva,
szétterülve, buli után kimerülve, örökre…
Őt is összevissza himbálta az élet,
mint a tiszavirágot. Egyszer megkérdezte az igazgatót:
– Mondja, főnök úr! A postás házhoz
szállítja nyugdíjat?
– Aki megéri, annak igen.
– Na, főnök úr, de csúnya viccelés!
– A mi népre és jólétre alapozott
társadalmunkban még legalább húsz-harminc évig adják majd a nyugdíjat.
Ez a mondás annyira
fellelkesítette, hogy aznap kéretlenül tovább bent maradt két órát.
Hallása bántotta, bár nem
vált siketté, de a suttogó hangokból semmit nem értett. Jó sokáig igyekezett
ezt titkolni, érezte, ezzel vissza lehet élni. Egy idő után, a rengeteg
blöffből visszajelzett, helytelen válasz lebuktatta.
Egész életében nem heverte
ki a bujkálást. Rengetegszer azt álmodta, hogy a szénavackán fekszik egyes
egyedül, és bizony nála magányosabb ember – elég sok testvérrel ugyan – nagyon
kevés élt.
– A vén marha, már megint
itt mászkál. Vigyorogjatok már a halképébe, mert a végén még megbántódik. Addig
is kitalálom, hogy azt mondta, másszak bele egy csuporba. Unatkozom, lefeküdni
sincs kedvem, na, gyertek, gyerekek! Éjszaka, mikor alszik, kimegyünk
fagyoskodni, beülünk az árokba, hadd sajnáljanak.
– Suttogjatok csak, mint
varjak körül az őszi levelek! Előbb a levél potyog le, aztán a varjú. Nem ezt
kívánom nektek, így, az örök munkaruhám alól sem. Olyan idegenné lett mindenki.
A volt – nincs, van is,
nincs is családja mint egy hegyormon büszkén álló, mégis végtelenül magányos
egy szál fenyőt hagyta el. Lágy hangon dúdolt álmában, miközben öregedő maga,
kaszáló mozdulatokkal, monoton, de mégis megnyugtatóan seperte az udvart.
Pompónia sokszor
megcsinálta ezt a játékot és egyebeket. Katit elvitte valaki vagy valami talán
örökre, így vele kellett megelégednie, de nem volt válogatós. Úgy szerette,
mint rugdosott kutya a gazdáját, pedig tudta, hogy a túl csendes szavak vágó
éllel bírnak, és róla szólnak. Lenyelte.
Csak a Szemefénye – ahogy
ő nevezte: Kislyányom –, tudott mosolyt csalni az arcára. Elég volt annyit
mondania: apukám, és ha tehette volna, vajas kenyéren terül szét, olvadtan a
szeretettől.
A kevés iskoláját
meghazudtolóan, kislánya kiváló segítője volt. Negyedikig az osztályelsőségre
segítette.
Olyan szép, nagy szemekkel
tudott nézni, hogy elalélt tőle. Olyankor megfeszítette a már kikerekedett
pocakját, és hagyta, hogy üsse, mi több serkentette, s a gyenge kis öklök
visszapattantak munkában edzett hasáról.
Sosem volt kutyája, a
macskákat meg talán nem is szerette annyira, de a fáskamra és disznóól közé
nagyon szívesen beköltöztetett volna egy ebet.
Amikor a gyönyörűsége
valami nagyon németes nevű alakhoz ment férjhez, folyamatosan, éjjel-nappal
aggódott, hogy megöli, mert a németek már olyanok. Előzőleg,
valamelyik balkáni háborúból a közelükbe telepített, átmeneti ott-lakók egyike
megtámadta, vagy megkörnyékezte hajas babáját, előbb fejszét ragadott, majd úgy
gondolta, meghagyja a fának és a disznóknak, egy vasdorong is megteszi. Fogta,
de máig titok, hogyan is maradt a dolog emberhalál nélkül.
Mikor a németes nevűről valahogy
kiderült, hogy csak a hangzás megtévesztő, megnyugodott. A következő disznóvágáskor
kitüntető fejfogást engedett neki. Az illető nem olyan nagyon örült, de ha
halni kell annak a disznónak, valaki úgyis lefogta volna. Perzselt, kapart, s
bár szinte szót sem váltottak, valami barátságféle, ha más nem, bizalom alakult
ki kettőjük között.
Este mindenki meglepetésére az öreg
kijelentette, a disznó fele a fiataloké, mert csak egy félévi jövedelmével
tudta megajándékozni őket egybekelésük alkalmával.
Nejének visíthatnékja támadt, azon
gondolkodott, hívasson-e mentőt vagy játsszon el egy bokaficamot.
Negyvenen túl volt, már rég
zsebelte a nyugdíjat. Azt persze sosem latolgatta, hogy havi jövedelme csupán a
család negyed napjára elégséges. Sosem tudni, miért, néhány heti munka után
beteg lett. Olyan beteg, aki reggeltől estig (szükség esetén két napon át is)
bírt volna dolgozni.
Érdekes szociális hozzáállás...
Nulla ledolgozott évvel, egy kilónyi húsra való rokkant nyugdíjat még így is
megítéltek.
Hasogatni való fa mindig volt a
kertben és az udvaron, és annyi munka akadt, hogy a házat mondhatni kizárólag
alvásra használta. Annyi mindent átgondolt, hogy ki sem nézték belőle.
Egy alkalommal egy öreg házaspár
hézagos és gubancos beszélgetésén gondolkodott, mert látta a Szalonnás Imi
bácsit és Nóra nénit, amint látszatra elmegy az eszük, de ő bizony tudta, hogy
nem az történik. Sajnálta őket, tudta, milyen az, mikor a front átvonul, még ha
ez egy egészen más harcot feltételező is.
–
Frontátvonulást mondanak az előrejelzők holnapra, csak azt nem tudom, hogy
kicsi vagy nagy frontot. A kis front nem gond, ott viszonylag kevesen
pusztulnak el. A nagy front esetében, általában úgy hullanak az emberek, mint
szúnyogirtásban a zümmögők.
– Emlékszem,
mikor hazajöttél a frontról, sok mindent meséltél az átvonulásokról. Szerencséd
is volt, mert ellőtték az eszedet, így aztán leszereltek.
– Tényleg,
asszony, ahogyan mondod, dereng, hogy ellőtték valamimet! Az eszem lehetett? Az
a fontos, hogy nyugodtan itthon vagyok, és nem kell a halál arató-cséplőgépével
egyenlősdit játszanom. Hol a fenében van az embernek az esze, nem tudom, de
sokakat megmentett már, annyi biztos.
– Mesélik, hogy
hozzád hasonlóan, mások is az eszüknek köszönhetik megmenekülésüket. A legjobb
tudomásom szerint, ha nem csal merengő emlékezetem, van, aki a zsebében hordja,
mások a retiküljükben, és most ugrott be, hogy én a széfben tartom. Mekkora az
ész tulajdonképpen?
– Változó.
Egyeseket, ha megmentett, akkor talán zakójuk belső zsebében hordhatták,
mondjuk a szív magasságában, és lepattintotta a lövedéket. Nem tudom, hogy
lehet-e olyan méretű, mint egy korabeli, teljes testet védő pajzs, de akár azt
is el tudom képzelni. Akkor nekem jó nagy eszem lehetett, hogy csak azt lőtték
el, mert minden egyebem ép. Te is jobban tennéd, ha a széfből kivennéd a
magadét – most így frontátvonulás idejére –, ha már ilyen védelmező erejű.
Különben hányra mondták?
– Valamikor a
hajnali órákban kezdődik, de tudod, milyenek ezek az előrejelzők, folyton
tévednek. Lesz abból délelőtt tíz is, persze sosem lehet tudni… Én azt mondom,
feküdjünk le idejében, már este tíz van. Ha mégis rendesen megérkezne a front,
akkor legalább legyünk védve.
– Te az
eszeddel, én meg ugye le vagyok szerelve, vagy nem? Tudod, mi ugrott be most
így? Valamikor, régen azt hallottam, hogy akadnak, akik a fejükben tartják ezt
a – hogy is mondják – ja, eszet, amit nekem ellőttek, mélységes hálámra, hiszen
az életemet mentette meg az észlövés, de elég nagy marhaságnak tartom. Képzeld
el, ha valaki nem kívül tartja az eszet, akkor hogy tud az védeni?
– Én meg azt
hallottam, van, aki a fülében tartja, az már ugyanaz, nem? A fül is a fejen
van, meg ami a fülben van, az is a fejben van. Nem akarok vitázni, egyszerűen
csak azért mondom, mert a fülemmel hallottam, amint mondták. Gondoltam, hátha
arra lakozik.
– Mondd, akkor
én most hadirokkant volnék? Azt nagyon nem szeretném, azok sántikálnak,
bicegnek, meg hiányzik nekik valami. Nekem semmi nem hiányzik, mindenem megvan,
ugye?
– Teljesen ép
vagy, mindössze az eszedet lőtték el. Esztétikailag tökéletesen nézel ki!
– Látod,
mekkora mázlim van, kicsikém! Na, jöjjön az a nyavalyás front, menjünk aludni!
– Ideadnád a
járókeretemet? Messze van a hálószoba, és ha netán erősebb front jön, menekülni
szoktak. Tudod, emlékszel, nem? Mikor leszereltek, utána is egy csomót kellett
menekülni, arra is szükség volt!
– Itt is
szükség lesz a járókeretre, a botomat is készítsd oda. Jut eszembe, Magdika
hozott egy tál cseresznyét, egyél meg néhány szemet, nagyon egészséges arra a…
micsodára is?
– Valami jönni
fog, vagy nem?
– Meg el is
lőttek valamit.
– De hogy
ellőtték! Nagyon ellőtték. Menjünk aludni, szép álmokat!
Disznótorok után jó nagyokat nótázott a
maga kedvére, de bekapcsolódott mindenki, s olyankor a meghökkentő, bizarr
történeteivel ámulatba ejtette a távolabbi rokonokat. Pompónia nem örült, egyre
inkább nyomasztotta, hogy nem tud már végre megszabadulni tőle. Aztán jót
mulatott ez az öregfiú, amikor a kamrában lógó sonkáról mindenkinek valami
gyilkosság jutott az eszébe.
Nevetett. Olyan komolyan mesélte, amit
kitalált, hogy mindenki hideglelést kapott. Aztán persze hahotáztak.
Tudjátok, úgy
nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel, átgondolt szándékkal
lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az
ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt, és a kilincset
eltalálva visszataszította az ajtót.
A helyiséget
áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte… Vajon mennyi
ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.
Belépés előtt
azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a
bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének
mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni… Már olyan volt, mint
egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp
a lába elé zuhan…
Közelebbről még
áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással
nézte. „Mi lenne, ha levágná?” Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár
volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél
kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három
hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak...
Az illendőség
azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte, és hosszában
vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.
Megébredt ismét. Ugyanazt
a szorítást érezte a szívében, mint a dörgő ágyúk és a jövő-menő hadseregek
borzalmában. Végigsimított az arcán, úgy reflexből, borostás volt és igen
kerek. Felemelte a fejét és visszazuhant az ágyra.
Katit nem tudta kiverni a
fejéből. Ott volt, míg szuszogott, aztán az otthoni elszigeteltségnek vége
lett, váltak. Pompónia nem bírta tovább a
szenvedőt játszani. Bár folyamatosan panaszkodott, igazán senki sem sajnálta,
mert ahol a lóláb kilóg, ott erős a kocsonyabűz.
A talán már negyven éves
korában is öregünk, ekkor került élete legkeservesebb szakába. Külön költözni
nem tudott, és egy lakásban hallgatta, amint volt párja szapulja a
végtelenségig. Mégsem ütött, nem ordibált, csak nyelt nagyokat, és bőgött, mint
egy gyerek, mert abban a tizenvalahány évben néhányszor tényleg nem bírta
visszafogni magát, és odavágott egyet-egyet.
Pompónia közvetlen az
ajtaja előtt egy cipős ládából kirámolt mindent, aztán vissza, és amíg otthon volt,
ezt a tevékenységet folyamatosan végezte. Közben torkaszakadtából szidalmazta.
Hadd hallja a vén marha, azokat a szavakat bizony még ő, az öregfiú is értette.
Pompónia mindennel
próbálkozott, hogy megbolondítsa. A család összes tagját odacsődítette, sámlikra
ültette, és mondta, mondta, mondta.
Az öreg úgy érezte, vagy
az agyveleje, vagy a szíve robban szét, de csak ült, és hagyta csorogni
könnyeit. Valamikor régen volt neki egy gázálarca, használta is, de olyan
áporodottan átható bűzt, mint ez a szándékos emberkikészítési vágy, sohasem
tapasztalt. Az összes gázálarcos tevékenységénél fojtóbb volt.
“Ez a ház akkor is az
enyém; Kati sosem mondott volna ilyeneket! Nem csinálná ezt, nem, biztos nem,
se éjjel, sem nappal.”
Összeszedte minden erejét
és énekelte: “Sej-haj, Kati, vasárnap kirándulunk...“.
Megcsuklott a hangja és
elhallgatott.
Próbálkozott magát
egyensúlyba hozni, de nem sikerült. Vasmarok szorította a szívét, még a
bokájában is fájt.
Megharcolta a magáét. Nem
volt ellenfél, mert ő nem támadott, hanem elviselte a támadást, mégis ez az
egész olyanná vált, mint a szarvasbikák csatája.
Napok óta
tartott a viadal. Kezdetben nem halálos, csak a szokásos, évi kényszeres egymásnak esés
hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancscsapkodás után kattant a bilincs,
bezárultak a reteszek mindörökre.
Fújtak, tépték
egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az alkonyat. Már minden
levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos – úgy tűnt – soha többet
nem hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még
a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve,
végre mindössze ketté akartak válni. Vagy… de hát vagy nincs ebben a fenséges
csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul. A többi bika
ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők hiába voltak talán a legszebbek,
szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen mind a két
éppen még fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló – de facto – volt bikával
mit lehet kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt, hasonlóan
gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte
belepni a két halálba menőt. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel,
kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával.
Még
elképzelte, amint két embertelen odaérkezik, és nekiesik a szerencsétleneknek.
– Józsikám,
ezek már a mieink. Reméltem, hogy nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A
többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul
egy-egy ilyen. Add a vadászkést!
– Imrus,
ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.
– Élnek,
Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is
könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az
egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd
közelebb a terepjárót, gyorsan tűnjünk el, mielőtt valami buzgó vadőr
felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint a piszlicsáré,
lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő,
pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is
választani, hogy a lehetetlenből újra éledjenek.
Őt is élve faragták, nyúzták,
nyűtték.
Pihennem kell, így nem
tudok reggel bemenni dolgozni – gondolta –, ilyen nem fordult elő az elmúlt
negyven évben és nem is fog. Reggelre összeszedem az erőm, van még egy kicsi a
nyugdíjig, nem szégyenítem magam betegeskedő nyafogással. Még hogy betegszabadság,
aki dolgozni akar, az dolgozzon! Dolgozni szabad, és csak az nem dolgozik, aki
nem akar.
A falnál fehérebb volt,
homlokát kiverte a hideg veríték, remegett, és a mellkasa sajgott. Nem lehet
baj, gondolta, volt őneki már betegsége kisebb is, meg nagyobb is. Egyszer már
túlélte, most is rendbe kell jönnie, ráadásul reggelig.
Egyszer már súlyos bajt is
túlélt.
Soványka gyerek volt, kimondottan
vékony testalkatú, egészen addig, amíg a húsboltba kerülés gyökeres változást
nem hozott az életében. A vékonyka kamasz, soványsága mellett buzgó
szorgalommal – nem utolsósorban, bizonyos jutalmak reményében –, serényen
vállalta a mindenkori túlmunkát. Roppant rövid idő után, ha kézzel nem is
foghatóan, de mérlegen jól mérhetően sikeres vállalkozásnak tűnt önkéntes szorgalma.
Reggel-délben-este, triplán étkezhetett mindenből.
Néhány hónap után tokát és pocakot
eresztett, amúgy középkorú férfiasan. Egyre nehezebben mozgott, fájt a feje.
Így kerek perec visszautasította a repetákat. Elég lesz egy csésze tej és egy
szelet vajas kenyér is. Pár hónap múlva, még sok kilóval tekintélyesebbnek
mutatkozott. Ő ugyan megmondta, hogy csak egy csésze tejet és egy szelet vajas
kenyeret vacsorázik, de a konyhások azt többletnek adták neki!
Azonban a súlytöbblet több mint jól
jött. Valószínűleg az életét mentette meg, mert hastífuszt kapott. Ágynak esve
vacogó fogakkal, a láztól tüzesen egyfolytában hallucinált. Napokig nem voltak
éber pillanatai, sem enni, sem inni nem tudott.
Rémálmában a házukhoz közeli,
cserjékkel, bogáncsokkal tarkított, néhol tisztást rejtő, máshol gyomos réten
rohant kitikkadt torokkal, kiszáradt nyelvvel, vöröslő és guvadó szemekkel
levegő után kapkodva. Érezte, el kell érnie a Köröst. Hátranézett, és
iszonyatában még jobban megszaporázta… Tucatnyi csontváz üldözte kaszákat
lengetve…
– Ha elérem a Köröst, megmenekültem, ha
nem… learat a Halál – gondolta.
Csak rohant, rohant, rohant, rohant…
bogánccsal, tüskével karmoltan. És még mindig üldözték, egyre többen.
Csontvázak kaszákkal… a Halál… Hűsítő érzést érzett, belesüllyedt a Körösbe…
– Megmenekültem – gondolta, és
kinyitotta a szemét. A hideg vizes borogatás megtette a magáét.
– Éhes vagyok! – ez volt az első
mondata.
Felült, a tükörbe nézett,
már nemcsak a szíve fájt, hanem mindene.
Most úgy érezte, elsorvad,
összemegy, elfonnyad, mint egy napégette virág. S bár végig magánál volt, mégis
hallucinációszerű képeket látott egy emberről, aki szalmavackán forgolódott.
Elmosolyodott, de hiszen ez a sógorom, hogy került ez az áldott jó ember ilyen
szerencsétlen helyzetbe?
Szalmavackán
csak forgolódott, a marhák is szétbőgték magukat, hogy valahová az istállón
kívülre szorítsák a csendes, mínusz húsz fokot. Fogcogva csendeskedett az a
figyelő, ablaktalan és tenyérnyi hézagú ajtók között. Egy kis szalma lángja
lobogott a dobkályhában, talán ha ráfekszik, át is melegíti.
Kínlódott,
nyolc éve nem aludt már ágyban, de köreiben a leszázalékolás ismeretlen fogalom
volt. Boldog volt, hogy az őt mindenfelől meghaladó fizikai munka alól
kegyeskedtek felmenteni, és az év összes napján – helyesebben éjjelén – „hatékony”
tehénőrző-védő feladattal enyhítették életét.
Már megszokta a
beszakadt oldalú épületet, ahová naponta sötétedéskor valahogy elbaktatott.
Szabályos baráti kapcsolatba került az összevissza cikázó patkányokkal, egy-egy
legömbölyített szalonnadarab, bőrke megvesztegető odadobásával.
Régebben
pipázott, később maga vágta dohányból újságpapírba tekert cigarettákat
pöfékelt, de már ettől is eltiltotta az orvos. Így álmatlan éjszakákon – mert
hát októbertől április-májusig álomszünetre kényszerült – emlékképekből gyúrt
mozaikkockák képzeletbeli ide-oda dobálásával töltötte meg a zenélő tehénbőgést.
Az ápolók sem
ismerték jobban egyik-másik állatot, mint ő, pedig azok látták a soványítókúrán
küszködőket. A hangjukból megmondta, Irénke, Mariska vagy Rozi lármázik.
Mindegyiknek
nevet adott, kedvencei is voltak. Aztán elénekelt néhány búbánatosat. Ha jó
kedve volt, ”rece-fice, bumm, bumm, bumm” töltötte meg a tehénfüleket.
Csak az első
években unatkozott, utána sosem, mert Celofán, a fajtiszta korcs,
göndörcsavarással idomult gazdája kiszolgáltatottságához. Pedig nem is volt az
övé, a kutya a telepen lakott.
Időfolytával,
már harmadjára találták a hazavezető úton összeesve, de mindig egy kis
nógatásra, noszogatásra – ugyan már, Nagybíró bátyám, ne játssza itt a
jellemtelent, egy kis szemérem is lehetne magában! – hazakínlódta magát. Ám
negyedik alkalommal, akármeddig lökdösték, nem bírt ájultából csak szétesett
romhalmaz maradni, képtelen volt pillanatok alatt csettinteni, mint a hirtelen
felépült ház vakbuzgón, „ihajla, én örökké állni fogok”.
Olyasmi látomásfélék lepték el, mint
istállóbéli büdös vackán. Leereszkedtek a felhők, és már-már beléjük szagolt,
egészen jól érezte magát, úgy, mint akkor régen, amire már nem is emlékezett…
Sem sötét, sem túl világos nem volt, dunnafehér színű gomolygás ölelte, mígnem
távolról egy rekedt hang, borgőzös áradása tódult rá:
– Keljen már,
maga lusták megtestesítője, vonszolja magát haza legalább, ha már világos
nappal is itt, a fénytől fénylő járdán szunyókál!
Felkelt volna,
de mozdulni sem bírt. A borgőzös, hónaljból felnyalábolta és lábra állította.
– Ne
kényeskedjen tovább, induljon végre!
Egy megbocsájtó
hátbasuppantással útjára engedte, de az nyomban összecsuklott. Borgőzös egy
arra járó menyecskét utasított.
– Eredj, szólj
az asszonyának, hogy ez már megint itt fetreng. Jó dolgában reggelre tökre itta
magát!
Hazakerült, és
vánkosai között, házának nádfedele alatt négy napig szunyókált. Az asszony
nógatta ugyan szürkületkor, hogy iramodjon, mert elveszti kiváltságos állását,
de ő nem látott, nem érzett semmit. Nem evett, nem ivott, csak aludt, mint már
évek óta nem.
Ébredése után,
asszonyi csatarával díszített szobájában, már csak hófehér felhőket látott,
melyeken át kedvenc teheneinek bőgése, plusz egy ismeretlen hang, duruzsolta
körül.
Nyolc napig lebegett
ég és föld között, amikor a sok gomolygó, fehér dunnaszerűség, egymással
egyesülve égbe mutató spirálként emelte, arcát simítva, földi jóakarói közül,
az örök világosságba.
Szegény sógor, nehéz az
élete, de azért remélem, ezt csak úgy elképzeltem, vagy azt sem tudom, mit
mondjak... Legalább én melegben fekszem, és ez a... Nem bírta tovább gondolni,
kicsordult a könnye. Most ő is alszik.
Felült, megfordult vele a
szoba. Úgy érezte, a szíve a feje tetején, gyomrában, a mellkasában és
mindenhol fáj. Pompóniának nem mert szólni, még a hasizmai össze is rándultak,
mikor arra gondolt, hogy ha bármit jelezne, esetleg nekiesne. Hófehér volt, és
reszketett a gyengeségtől. “Orvoshoz kell mennem, különben nem jutok el reggel
a munkába.” Ezért óvatosan felkelt, megpróbált csendben, mint a macska kimenni,
de nem tudott.
Mindennek nekiesett, az
asszony meg aludt, mint a bunda. Úgy érte el az utca végén álló köztelefont,
mintha a világ összes hadseregét egyedül kellett volna legyőznie, akkor, abban
a pincében, tizenhat éves korában, egy szál egyedül, de eljutott. Beszólt a
mentőknek, hogy itt valami gond van, nem ártana, ha kijönnének, mert reggel
neki munkába kell menni.
Leadta az adatait, és ott összerogyott.
A kedves hajdani párja a
szirénázásra sem ébredt fel, reggel azt hitte, hogy bement dolgozni. Még
sajnálkozott is azon, hogy elaludt, mert így nem tudta tönkretenni azt az
éjszakáját is.
Egyszerű tragacs volt, inkább a
nevében rohamkocsi, mint a valóságban. Egy matrac nélküli, rozsdás hordágyra
fektették. Pulzust és vérnyomást mértek, kinyújtatták vele a nyelvét, s mert
kétszázon felül a vérnyomás nem teljesen normális, százhatvanas pulzussal, a
szívosztály felé indultak. A mentőben végigdőlt a hordágyon. Amint vízszintesbe
került, látszólag el is vesztette eszméletét, úgy tűnt, csak a kórházban ébredt
meg, ugyanolyan szorító fájással mellkasában, mint indulás előtt. A valóságban
ébren volt.
Akkor érezte először, hogy óriási a tét, s egyben
nem is olyan nagy, mert ő gőzbivalyként vágtatta végig a pályát. Mögötte van már ötven kilométernél is több. Nem
kímélte magát, az eredményért szederbokrokon át rövidíteni. Hegynek fel
ugyanúgy húzta, mint völgynek le. „A pályán mindenkinek végig kell futni, emberek!
Ezt ti is tudjátok!” Cipőjében latyakos a sár, teste csupa karmolás, zakója
ragad a verítéktől.
Miért ordibálnak? Ugyanolyan magányosan akart
beérni, ahogyan végigdübörögte útját. Haladni kell, de nem mindegy, hogyan.
Győzni kell, de nem bármi áron. Nem mindegy, hogy egy eltévedt bőgő kölyköt
kivezetek, otthagyok, vagy beviszek az erdőbe. Élni akarok még! Ne kiabáljatok
hát! Nincs két ember, aki ugyanúgy futnák végig a pályát. Ehhez nemcsak
erőnlét, de ész és szív is kell! Tán ez utóbbi leginkább…
Megérkeztek, elvitték, és befektették a
kórterembe. Másnap reggelig rá sem nézett senki. Akkor megkapta a szükséges
kezelést, és két kórteremmel odébb taszították, az intenzívnek tekinthető
szobába. Valamivel jobban érezte magát.
Arca pergamenszínű volt, és, kérem
szépen, először nem érzi úgy, hogy megöli a pihenés, mert előzőleg, amint a
szemét kinyitotta, máris késésben érezte magát. Behajította reggelijét, és
nekiindult, mert az életet csak a munka teheti értelmessé.
Ekkor gondolkodott el azon, hogy ő
egy oktalan alak lehetett, aki mások örömére dolgozta végig életét.
Nézte a betegtársakat, s magában
legyintett egyet. “Ez nem így van, én mindig szeretettel csináltam mindent, ne
okoskodjon itt a sok nagyfejű.”
Minden egyes tevékenység után,
legyen az zsákolás, favágás, vakolás, egy jól markon fogott köszönömtől
örömmámorba esett.
Az elégia kissé más műfaj, nem is
tudom, miért kapcsolódik ide, de az öregfiú, az esti vaksötét beálltakor, ha az
inában remegett a fáradtságtól, akkor is szomorkodott, mert elvesződik
hat-nyolc tevékeny órája. Igen, az előbbi műfaj említése mégsem a véletlen
műve, bár ő nem is írt, nem is nagyon olvasott, a szavak cifrázásához is
kevésbé értett, mint a tuskó ékkel való szétrepesztéséhez, ezért nem is nevezte
ilyen ékesen érzetét, de legbelül bevallotta önmagának, hogy örül.
Munkamoráljának lényege, a sokat és
jól. A pepecselőket nem kedvelte, mert ha azok jól is dolgoznak, de rettentő
sok ideig. Rosszabb esetben trehány munkát adnak ki kezükből. Azokat sem, akik
összecsapják ugyanannyi idő alatt mint ő. Ideális adottságai voltak. Süvítve
repítő szél sebességével csinálta a jobbnál jobb minőséget.
Ha kell, kiirt egy erdőt, másnap
visszatelepíti, csak dolgozhasson.
Most a plafont nézi, már második
napja nem mozdult ki, olyan fáradtnak érzi magát, mintha egész héten, alvás
nélkül, futólépésben cementes zsákokat hordozott volna a vállán. Néhányszor
feltápászkodott, hogy igyon vagy egyen valamit. Harapott egy darabka kenyeret,
negyedóra majszolás után tudta lenyelni, pedig szalonnát ábrándozott hozzá, de
a gondolatától is hátborsózása lett.
Dolgozott, mint a megállíthatatlan
robot, ráadásul minőségben sokkal jobban másoknál.
Mi volt az a furcsa érzés
arról a túl sok munkáról vagy feleslegesről? Legyintett egyet, mi lett volna,
álom, amit nem szabad összekeverni a valósággal. Becsukta a szemét, ivott egy
korty vizet, és most is vacoknak érzett ágyán hanyatt feküdt.
A szomszédok sem sokat
érzékeltek.
A nyafogás nem kenyere –
ezt sokszor elmondta. Nyafogással semmire nem lehet jutni.
Elaludt, s az ebédre már valóban
javulást érzékelt. Szerette volna kiíratni magát, hogy másnap reggel már
bemehessen dolgozni.
Szemefénye reggel
értesült, így délután különös örömben volt része, kislánya meglátogatta. Vitt
neki törölközőt, szappant, kanalat, kést, borotválkozási felszerelést.
Biztatta, bár az orvost megkérdezte bajáról, és az nem túl bizakodóan
nyilatkozott.
– Apukám, mi bajod?
– Semmi, Kislyányom, estére
kiheverem. Mondtam az orvosoknak, hogy munkába kell mennem, adjanak gyógyszert
úgy, hogy reggelig gyógyuljak meg.
– Az nem úgy megy, apukám!
Beszéltem a kezelőorvossal, azt mondta, ha valóban olyan szorgalmasan akar
munkába járni, mint korábban tette egész életében, akkor néhány hetet pihennie
kell és szedni a gyógyszereket.
– Lehetetlen, azt nem tehetem,
Kislyányom, olyan még nem volt, hogy hetekig ne járjak be. Még egyszer sem
késtem el, egyetlen egyszer sem! És szeretnéd, hogy hetekig ne tudjak
bejárni?
– Igen, szeretném, apukám, hogy
több mint hetekig ne tudjon bejárni!
– Kicsikém, úgy örülök, hogy itt
vagy. Képzeld, unalmamban miféléken járt az eszem. El akartam énekelni
magamban, csak úgy belül az akácos utat, mert szeretem nagyon, túlságosan is a nótázást,
és ha máshol nem, a fantáziámban a dzsentri a prímással együtt teljesen átírt
mindent. Cseppem, te nem tudod, honnan ismerek olyan kifejezéseket, amiket
sosem használtam az életben? Ha más mondja, nem is értem? De megváltozott még
ez is…
– Nem tudom, apukám, csak azt, hogy
óriási az akarata, nagyon kemény harcos mindenben. Most is győznie kell, ezen
az átmeneti betegségen. Még azt is tudom, hogy világ életében nyitott fülekkel
és szemekkel járt. Azt a rengeteg mindent, amit látott és hallott, valahol a
tudatában vagy alatta elraktározta.
– Ebben lehet valami, gyermekem.
Képzeld, megegyeztek, hogy egy csomó lánynak elhúzza a nótát, szerenádot ad,
ahogy az benne is van. Aztán kiderült, a prímás nem is ismeri. Szerinted van
ilyen?
– Már hogy volna, drága apukám,
természetesen ilyen nincs, de jók ezek a nóták. Mindegyikben van egy kis
keserűség, meg egy nagy csomó szeretet, jóindulat, valahogy megsimogatják az
ember szívét. Ez most nagyon jól jön apukámnak. Én is a szívét akarom
simogatni.
Az evidenciától
általában nem szoktunk meglepődni, így amikor a dzsentri a kis falu kellős
közepén találta magát – egy duhaj „rúgjuk szét a Sarankai kocsmáját”-akció után
–, bevillant, hogy Barsaházi és Csekemaki hirtelen, vedelés utáni, éjjeli
lovastúrára invitálták. Aztán, ahogy az természetes, a ló megbokrosodott, és
meg sem állt vele a kivilágítatlan, de mégis holdvilágította helyszínig.
– Nohát, akkor
én megkötöm lovamat szomorú fűzfához – gondolta, bár nagy hirtelen, amerre a
szem ellátott, egy szálat sem talált. Az összeset, még a leágazó utcákat is,
akác-sorok szegélyezték.
– Most mit
csináljak, fogjam a kötőféket reggelig?
Aztán
kompromisszumos megoldás gyanánt, úgy döntött, az ilyen nem szokványos
alkalomra megteszi egy tüskés bőrű alföldi fa is.
– Jó éjszakát
magának!
– Örülök, hogy
erre csámborogsz! Mit szólsz, ugye szép ez a nyáreste?
– Instálom
uraságodnak, az este már nagyon rég elmúlt. De nézzen fel!
– Milyen igaz!
Köszönöm, hogy emlékeztet, pacsirta szól felettem, a hirtelen idenőtt akácfán.
Te mindig itt bolyongasz?
– Dehogyis,
uram! Ilyenkor az igazak álmát alszom rendesen. Már az utolsó részeg is
hazakúszott a csehóból. Magára vártam, tudja, itt kellett bolyonganom,
kóborolnom. De jó, hogy megszólított, vagy én szólítottam meg magát? Nem
szeretném átírni a forgatókönyvet. Mindenesetre örülök, hogy megtaláltam.
– Én találtalak
meg! Mondd, milyen gyakran minősítik át ezt a helységet? Érkezésemkor még falu
volt, most nagyközség, azt hiszem, nemsokára kisváros lesz, pedig minden
ugyanúgy néz ki. Ugye, tudod, hol lakik a legszebb lány, ott arra lenn, túl az
akác-soron?
– Ezzel egy kis
baj van, uram, itt minden utca akác-soros, és minden „arra lenn, arra fent,
alszeg, felszeg, alvég, felvég” értelmetlen. Ez a falu-község-kisváros szép
lapos.
– A lányokat
csak ismered? No, fogd a hegedűt, és menj, keresd fel az akác-soron – az
összesen –, a legszebb lányt, osonj, mint egy macska a sötétben, és adj neki
szerenádot!
– Instálom,
uram, azt általában ketten szokták. Én húzom, a megrendelő énekel…
– Szükség
törvényt bont, most te képviselsz engem is. El ne szúrd, a legszebb leány
legyen, bár gőzöm sincs, melyik az… Nem is láttam, nem ismerem, nincs is itt
tovább dolgom. Eloldom lovamat szomorú fűzfájától… A labanc egye meg, az is
akácból van, és attól az akác-soros, legszebb lánytól is eloldozódom, bár
eszembe sincs elhalálozni.
– Uram, már
nagyon fáradt vagyok, az ujjaim is alig mozognak ebben a nyáréji
kánikula-dermesztő hidegben. Meg kell mondanom, legalább egy, sőt több legszebb
lány is van, minden egyes utcában. Nehéz feladatot rótt rám ily kegyesen, amit
akárhogy kapkodok, hacsak rögvest neki nem ugrom, képtelen leszek reggelig
befejezni.
– Ide figyelj,
zenemuzsikusom, csak arra kérlek, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány,
vagy kacagjon, ha úgy tetszik! A szívemen úgysem üt szemernyi sebet sem, nem is
ismerem. Ha jónak látja, ki is röhöghet, az életben nem fogunk találkozni.
Miért kell nekem ezt az éjszakai feladatot teljesítenem, hiszen olyan álmos
vagyok, azt sem tudom, hogy visz haza a lovam… Gondolom, ahogy hozott. Á, itt a
nyeregtáskám! Lányonként egy százas jó lesz? Ne is felelj, van-e tarisznyád?
Látom, ott lóg az oldaladon.
– Az a hegedűm,
uram, hozzá ne nyúljon, mert nem lesz mivel úgy muzsikáljak, hogy zokogjon az
összes legszebb lány! A másik oldalamon viszont tarisznya is meg hegedűtok is
lóg, az a nagyobb. Rakja tele százasokkal, legyen olyan szíves. Ez egy nagy
falu-község-kisváros, nem akarok félmunkát végezni. És mondja, uram, milyen
nótát húzzak nekik?
– Szerintem a „Akácos
út” éppen megfelel, amúgy a kedvenc nótám, de csak csendesen, ne hallja senki
más!
– Olyan legyen,
mint egy szerelmes, könnyes vallomás?
– Felőlem olyan
is lehet. Különben is tudod, hogy más asszonya lesz az a lány. De a múlt úgy
szaladgál összevissza, hogy nekem csak ez a kis dal marad. No, az éjmadár
röpköd itt már, a pacsirta hangját is elnyomja szárnyának suhogása.
Felpattant
lovára, a kantárral csapott egy ösztönzőt nyerge mögé, aztán megeresztette.
Belekapaszkodott a nyeregkápába, hiszen a ló úgyis ismeri az utat, és örökre
eltűnt. Azon az éjszakán nem zendült szerenád, elmaradt. Barátunk addig
számolgatta, tervezgette a legszebb lányokat és a hozzájuk vezető, akác-soros
útvonalakat, mígnem kakaskukorékolásra felpattantak fekvőhelyeikről a szundikálók.
Reggel már nem szokás szerenádot adni, még ha az négy órára esik is.
Enyhe
lelkiismeret-furdalással, de a kötelességtudat csillapító érzésével
hazabandukolt a bőröndnyi pénzzel. Megnyugtatta a tudat, hogy ő olyan
szerenádot rendezett volna, az összes akác-soron túli legszebb lánynak, hogy
bőgve-zokogva kacagtak volna az örömtől. Nem rajta múlott, kifutott az időből.
Az úr elment, ő megtette volna kötelességét.
Még hozzá kell
tennem, hogy bár a repertoárja többezres nagyságú, a megadott nótát nem is
ismerte.
– Egyem a szíved! Összevissza
puszilnálak, ha nem félnék, hogy ezek a többiek félreértik. Tudod, a nótákkal
kapcsolatban igazad van. Életemben egyszer éreztem úgy, hogy talán jobb lenne,
ha nem hallanék semmit. Volt nekem egy nagyon jó barátom, Janinak hívták. A
Körös erősebb volt nála. A bátyja esküvőjét már kitűzték, úgy hogy a temetés
után egy-két hónappal, talán még hamarabb, muszáj volt megtartani. Sosem
éreztem olyan idegen helyen magam, pedig nálam otthonosabban kevesen mozogtak azon
a portán. Mindig volt négy-öt kutyájuk, s még mikor már Jani nélkül állt az
udvar, és egy évig nem láttak, akkor sem ugattak meg. Na, azon az estén nem
tudtam nem berúgni. Valahol lefektettek. Tudod, milyen az, amikor borzasztó
hangosan, nagyon közel szól a zene, lehetetlen nem hallani, akármilyen
állapotban vagy. Én is hallottam, ahogy...
„Utcára nyílik
a kocsmaajtó…”, hallotta álmában is, a tőle tíz méterre döngő lagzi éjjeli
slágerét. Az alkoholszint abban a magasságban odakint már nem segített új nótához
senkit, de óbégatni kell. Elszámoltam magam, nem önként tértem nyugovóra, az első
és utolsó vőfély szerepét pirkadat előtt rekesztettem be. Nem készítettem elő
felméréseket, és a kint harsogó, nagy piros fejjel hangosan sört és bort
követelő, már számolni sem tudók sorsára jutást megelőzve vonultam vissza.
Forgott velem az egész ház, mint vásári körhinták, és csak zokogást hallottam a
zenebona és – torokhangú ordibáláshoz jobban hasonló – éneklés közben. Láttam,
ahogy belülről fűtött, dúlt érzelmekkel feszített fiatalok rohannak az örök nyughely
felé. Jobb oldalon, magamat figyeltem az álomringlispíl zenéjében. A
végtisztelgők, lemaradva, alig tudták tartani az iramot.
Világosodott, a
hajnal túl hamar hasad nyaranta. A türemkedve forgó zene nyekergésén át még a
sötét kocsikerekek nyikorgását is hallottam. Lovak patkóinak dobogását elnyomó
kiáltást, valahonnan sikolyt, de nem három dimenzióban, hanem a semmibe
markolászón keresgélve sem lettem volna képes meghatározni a pontos helyet,
honnan.
Aztán feltápászkodtam,
kimentem. Már mindent szétbontottak, és néztem a nagy udvart. Janika, a
lakodalom, élesztős kanibor és a nyárközépre időzült, elsárgult falevelek-lepte
közelmúlt mindent örökre eltakart. Barna homlokráncolásomat is.
Az éjszaka futballmeccséből
kiállítottan, hiába mászkáltam a pálya közepén, mégis pályaszélről néztem a
százezer régi mérkőzés betyáros pillanatait. Sem Jani, sem Janek, sem Janicsár
nem tarthattak már azon a pályán, mégis mágnescipőkkel tapadtam a szélsebesen
eltűnő nyomokba.
– Erről sosem mesélt, apukám. Most
nekem is eszembe jutott valami, tán nem ilyen szép vagy egészen más, de a
szívének meg kell gyógyulnia. Valami ilyesmi jutott az eszembe.
A hasamat megböki valami. Hét ágra süt a nap, és az egyik végigkarmol, és
csiklandoz. Az előbb még zuhogó nyári zápor odébb is állt. A mindent beragyogó
szivárvány a láthatár széléről színeket dobál alá. Amott, a szürke háttérbe
veszett szegfű pirostól liláig színeződik, tenyerem is lemarkol belőle egy
darabot. Nem akarok átmenni alatta. Minek is tenném? Ezen az oldalon ugyanolyan
jó.
Csak nézem, amint a hasamat kellemesen kapirgáló Nap ki tudja hányadik ága
és az eső múltát valószínűtlen formájú, nem egészen íves szivárvány – szív
várvány – alatt, a még néhány tinta- és rózsaszín, pacafüstszerű felhő
igyekszik odébbállni. A Nap, a színek és egymásba zárt, hegyes körmű hétágak
repítenének.
Majd megköszönöm magamnak türelmem, másnak az eső cseppjeit, a
szegfűszirmokat és tenyérmelegítőt. Megrázom fejem, mint az átvizesedett
bundájú kutyák szokták, és széttárt karokkal próbálom magamba ölelni a küldőt
és küldötted.
Akár egy sokszínű, kötött sapka számtalan sima és egyenes fordítással
belevitt fonálegységébe, rohanok, készítek magamnak egy színszendvicset. Még
mielőtt a szivárvány „várványa” abbahagyná várásod, szívvel, kirohanok, hogy
elköszönhessek bajodtól. Intek neki, gyorsan megvakarom a fülem, s már odébb is
állt.
Talán máshol is szükség van a Nap mind a hét ágának vakargatására,
felhőkre, színekre, zöld mezőre, záporra, fényre, szivárványra. A szív ilyen
szivárványából nem csak nekem jár.
– Nagyon szépen mondod, drága, a
kedvedért mindent megteszek!
A borostás, öreg kamasz
úgy olvadt el, mint Szemefényének – Kislyányának – minden mosolyától.
– De jó, hogy eljöttél!
– Hogyne jöttem volna, az
volt az első dolgom, apukám. Holnap is bejövök, rögtön munka után.
– Látom, Kislyányom,
hoztál mindent, ami kell. Olyan ripsz-ropszra hoztak ide fel, hogy egy
törölközőt sem tudtam magamhoz venni, így legalább meg tudok borotválkozni.
Szemefénye mosolygott,
csak az ajtón kívül kezdtek könnypatakok gurulni mind a két szeméből. Többet
tudott a kelleténél.
– Igen!? Kettőig dolgozol,
akkor még hazamész, elrendezed a családot. Négy óra körül érkezel, ugye?
– Igen, apukám!
Másnap, Szemefényéék
munkahelyén kötelező túlóra volt. Ötig dolgoztak. Nem ment haza, sietett fel a
kórházba. Amint felért az emeletre, és benézett a kórterembe, egy betegtárs
tudatta:
– A bácsi négy óra húsz
percig várta. Későn jött, fiatalasszony, tovább nem bírt várni, elment
mindörökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése