Óvatlan szerelem

– Nagyon kedves helyen laknak a nagyszüleid, ha nem tudnám, hogy Kolozsváron vagyunk, azt hittem volna, egy tanya. Teli van fákkal, lila virágokkal, szőlővel, cseresznyefával, meg minden, ami kell. Ja, és a pince, hogy el ne felejtsem!

– A pince kulcsa mindig az öregnél van.

– Szeret kijárni?

– Nagyon.

– És a nagymama?

– Ő már ilyen, mióta az eszemet tudom.

– Ilyen milyen?

– Kedves, nagyon kedves. Ballagjunk lefelé!

Kézen fogva andalogtak. Fehér masnival átkötött hajú bögyöske volt, arányos testalkatú, talán kicsit nagyobb fenekű a kelleténél, de Leventét ez indri-bindrit sem zavarta. Közeledtek a műszaki egyetemhez, ami még mindig – igencsak külvárosi – lerobbant gyárnegyed kellős közepén tündökölte a maga borzas bájú fénykorát.

Hát nem rájuk köszön a valószínűtlenség közepén Dénes?!

– Szevasztok!

– Szia, öreg! Hogy kerülsz ide?

– Elhúztak a felvételi vizsgán.

– Ez már biztos?

– Nem is lehetne biztosabb.

– Hányan voltatok egy helyre?

– Te, nézd, azt hittem, mindössze egy amfiteátrumnyi sorstárs az ellenfelem. Ott sem kevesen voltak, de ha tényleg annyian lettünk volna, besasszézok. Nem annyian voltunk, hanem vagy 20-szor annyian.

– Te most ugratsz engem? Tavaly ötössel mindenki bejutott.

– Látod, én hét ötvennel most a csizmaszárig sem értem fel. Nem hiszed, nézd meg! Az egész csarnok körbe van irdatlan mennyiségű kiplakátírozott eredményekkel. Tied a csajom?

– Micsodád az enyém?

– Semmi… Tudod, Ildikóval jártunk egy keveset.

– És akkor?

– Vigyázz, hogyan beszélsz vele, ripacsos lúdbőrös lesz a kislány háta, ha idegen szavakat használsz. Nem szereti a nem kimondottan és egyértelműen fogalmazást.

– Észrevettem!

– Ja, és te angolul is elég jól beszélsz. Amilyen hülye vagy, kevered is a harminc szavas szókincsedet orrvérzésig, hogy imponálj.

– Srácok, úgy beszéltek itt, mintha én itt a marhavásáron lennék.

– Dehogy, kislány! – kacsintott egymásra a két barát.

– Különben ti miért szakítottatok?

– Már mondtam neked, nem szerette, ha nem tőmondatokban fogalmazok. Mióta is jártok együtt?

– Pár hete.

– És dúl a l'amour?

– Dúlogat.

– Mi a fenét beszélsz? Micsoda dúl, és mi az a dúl tulajdonképpen? – kapcsolódott be Ildikócska.

– Semmi, baby.

– Ne babázz itt engem!

– Sorry, mi most egy picit beszélgetünk, nem akartalak megbántani.

– Mondd, mióta beszélsz ilyen ocsmányul?

– Milyen ocsmányul?

– Tudod, az előbb apró ürüléknek neveztél.

– Nem! Tudod, az egy angol szó.

– Mondtam, hogy ne beszélj angolul!

– Pedig mindössze annyit mondtam, hogy elnézést.

– Ne ijedezz, öreg! Ez a csaj olyan, ha nudlit mondasz, rögtön a nudista strandra gondol, de könnyen megeshet, hogy éppen fordítva. Lehet, hogy soha nem hallotta még a nudista szót, és ha nudistát mondasz, akkor gondol a nudlira. Nem nagyon tud ugyan asszociálni, de az sem lehetetlen, hogy a nudliról meg a gombóc jut az eszébe. Lazíts, öreg! Morzsolgasd a kavicsokat, és seperd le magadról a homokot, a finom homokot, mintha tengerparton lebzselnél, mint tavalyelőtt. Különben, éjjel hol húzzátok a lóbőrt?

– Srácok, hagyjátok abba ezt az érthetetlen szöveget, beszéljetek rendesen, röviden és érthetően! Különben, Dénesem, egyetlenem, nagyon rövid ideig voltál az én igazán egyetlen egyetlenem.

– Tudod, Levente, a csaj széles spektrumú, agyaggörbékkel díszített, szép almás pozsgájú, de belül tiszta Rocky egy.

– Mit akartok, a Rocky az egy nagyon jó film volt! Te most szándékosan beszélsz idegen nyelvül, hogy ne értsem?

– Ildikó, a mini asztronauta – Hold-úttörő – seregek csapatának alkalmazottja vagy?

– Levente, szólj már a haverodnak!

– Az exednek?

– Barátok vagytok, vagy nem? Szólj már neki, hogy beszéljen úgy, hogy értsem! Mi az az exednek?

– Haver, látod azt a házat? Ugorj fel a csatornára szélkakasnak, pörögjél kettőt-hármat magad körül, hazafuvarozom Ildikót.

– Ugorjatok félre, ha nem akartok bajt magatoknak!

És ekkor az utca végén befordult egy Concorde. Az út kátyúkkal telve – egyik-másikba bicikli, biciklistástul jól elfért volna a teljes kerületében –, kiszélesedett, megjavult, rózsaszínű nyelvét nyújtó, tökéletes kifutópályává dermedt, és mire kettőig számolhattál volna, a bohócsipkás pilóta az óvatlan szerelmet, ami nem húzódott le az útról, elgázolta. Annak nyomát sem hagyva emelkedett a magasba, és négy másodperc alatt eltűnt. Az utca visszakeskenyedett. Megint sáros, gödrös, borostás lett, mint egy bepamacsolt, borotválatlan arc.

– Haver, hagyd a fenébe a szélkakasságot, ott jön a busz. Ildikó hadd menjen, mert éppen hazáig viszi.

– Te most hülyéskedsz? Nem akarsz focizni Géza sógorommal?

– Végül is, nem. Ne piszkáld az orrod, az nem szép szokás! Toleránsan tűrtem mostanáig.

– Micsodát, micsodáltál? A szakiskolában, ahová jársz, csupa ilyen értelmetlen szavakkal tömik a fejeteket?

– Az egyetemen?

– Ja! És ennek a pacáknak az osztálytársa voltál, mi?

– Teljesen csóresz, nem jutott be elsőre, most be fog!

– Épp most mesélte, hogy nem jutott be!

– Ismerem, ha a pótfelvételikre egy darab hely marad, akárhol, és százezren lesznek rá, akkor is bejut, mert megérdemli. A királykisasszonynak mondd meg, hogy jó éjszakát, a jóéjt puszit add át neki te! Tiszta aranybaba volt a körhintán. Nekünk most dolgunk van. Megyünk a tamburás főreménytelen zérósítás körkörösök megsemmisítésének dedukciójára.

Ildikó szemei tágra meredtek, fejéhez kapott és beleordította a világba:

– Hülyékkel nem tárgyalok!

A busz már vitte is jó messze.

– Nagy alakítás volt, menjünk szélkakasnak, haver!