Morális vizihulla

Sütött a nap, nem kímélte a tarkókat, fejeket, pirította a bőrt. A vízpart részben hűsített, részben erősítette a meleget. Annyiban feltétlenül hűsített, hogy időről időre megúsztam magam, majd a pléden, mint vastag bundájú, nyelvét lógató, alélt kutya, úgy hevertem pár méterre a tábortűztől, amin a két menyecske bográcsost hevenyészett. Fel lehetett robbanni, sajnáltam is szegényeket. Persze önszántukból választották, hideg elemózsia is megtette volna. Szerintük egy kirándulásnak a buchéját egy jó bográcsos adja meg igazán. Most, hogy nem hallják, megsúgom, ez a valóság.

A víz hőmérséklete remek volt, nem lagymatag, nem túl hideg. Úszásra kiválóan alkalmas mélyvízzel, egy ártéri szigetfélével, amin néhány akácbokrot ingoványos latyak szegélyezett. Fentebb baráték valahová eltűntek, még dúlt közöttük a szerelem. Már-már alvás állapotban hallom, hogy valaki ordít, "segítség!"

– Fogná be a száját a sok hülyéskedő! – gondoltam.

Megint ordít, "segítség!" Odaszóltam feleségemnek:

– Szólj már be, ne idétlenkedjenek, nem lehet rendesen pihenni!

Tudniillik, ebből a segítségesdiből sokan sportot űztek, így a folyó teljes hosszában, ahol fürdőztek, lépten-nyomon ordibálták a segítségkiáltást, nyerítő röhögéssel fűszerezve. Oda is nézett a nejem azzal a szándékkal, hogy a játékosnak elvegye a kedvét a felesleges lármázástól, amikor is sikoltva kiáltotta: "fuldoklik."

Cipőben hevertem. Korábban sokáig nem értettem, miért viszi valaki a bőrét vásárra egy idegen ember kimentéséért, mikor az esetek nem kis százalékában a vízimentő is odavesz, míg a fuldokló megmenekül.

Valami olyan belső, le nem írható mechanizmus lépett működésbe, ami valószínűleg akkor történik, mikor az embernek a saját élete forog kockán, így abba a mocskos, latyakos, térdig iszapba süllyedő szakaszú részbe rohantam, amire korábban kijelentettem, hogy a világ minden kincséért be nem mennék, a ki tudja micsodák oszlásától bűzlő fekete lébe. Átvágtattam, és elkezdtem úszni tiszta erőből, mint aki az életéért teszi. Nagyon közel voltam, és nem gondolkodtam. Akkor egy olyan rövid idő alatt, amit nem lehet emberileg mért időszakaszhoz hasonlítani, végigsuhant rajtam apám intő szava, épp mielőtt a férfiért nyúltam volna, "Fiam, vigyázz, ha valaha fuldoklót kell mentened. Ügyelj, mert rámászik a mentőjére, általában kétségbeesésében."

Megálltam, akkor vált tisztává, hogy egy gyerekkel ment be a felbukkanó, majd lesüllyedő fejű alak.

– Nyújtsa a gyereket! – kiáltottam.

Elkaptam a karját, jól messze tartva elkezdtem kifelé úszni. Ennek a technikának semmi köze a professzionális vízimentéshez, így tudtam megakadályozni, hogy a gyerek esetleg rám gabalyodjon. Rendkívül nehéz volt, kinyújtott jobb kezemmel akaratlanul is, majdnem végig a víz alatt tartottam. 8-10 tempó után megálltam, kiemeltem, rászóltam:

– Szívd tele a tüdődet!

Vártam, hogy lélegezzen, és indultam tovább. Ezt annyiszor ismételtem meg, ahányszor szükséges volt.

Észleltem, hogy a gyereknek nincs semmi baja. Medret ért a lábam, hónaljban átölelve vittem ki. Addigra valahonnan előkerült a haver is, aki rettentően zord képet vágott a légyott megzavarása miatt.

A nők úgy vették szárnyaik alá a talán 6 éves gyereket, mint akit most élesztettek a halálból. Percek teltek el, mire eszünkbe jutott a papa. Vitte lefelé az ár. Fel-felbukkant a feje, de láthatóan maga sem reménykedett, hogy elevenen kikerül.

– Nyomás, húzzuk ki! – szóltam a havernak.

– Én nem viszem a bőröm vásárra senkiért.

Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, ha a gyereket kimentettem élve, az már az apa dolga, ha eszetlenül bement úszástudomány nélkül, ráadásul tökrészegen. Ne várja, hogy vízbe fullasszam magamat érte.

Együttérzően bámultuk, mi lesz vele. Valahogy medret ért a lába, olyan kellemetlenül, hogy éppen csak az orra volt kint. Nem állóvízben, hanem folyóban, ahol tetszik, nem tetszik, a sodrás elmozdítja. Lehet, hogy fél méterrel odébb sokkal mélyebb a víz. Néztük. Elkezdett küzdeni, felcsillant benne a remény, hogy élve kijön. És a mázlista jó sok vergődés után már mellig kint volt, ez igazán bizalomgerjesztő lehetett. A folyóparti vízbenyúló bokrok elérésével, ahol meg tudott kapaszkodni, élete végérvényesen megmenekült. Kimászott.

Amikor felém fordulva átnyújtotta a gyereket, éreztem, hogy kocsmaszag önt el. Tántorgását és szédelgését most sokkal inkább az átélt sokknak, kínlódásnak, küzdésnek tudtam be. Imbolyogva odajött, már egészen tűrhető állapotban. Kezet akartam nyújtani neki, köszönetet nem vártam, de azt sem, amit akkor tett. Az előbb még halálra ítélt fuldokló, a két nő kezéből kicibálta gyerekét, és ott előttünk egy akkora pofont lesújtott neki, hogy szó szerint eldőlt. Mi csak néztünk, valami olyan undort keltett, ami a saját életem megmentéséhez szükséges belső erőket gerjesztő énemnek egy másik, szintén mélyről fakadó, nem tudatos részét indította be. Azt gondoltam: "megérdemelted volna, hogy ki se gyere a vízből". Nincs jogom ítélkezni ennyi év után sem, de képesek lettünk volna meglincselni. Fogta a gyerekét és elment. Engem elkezdett a hideg rázni a 35 fokos kánikulában. Valami utólagos sokk kerekedett felül az addig jól tartott önmagamon.

– Pakolunk, megyünk haza – szóltam vacogó fogakkal az idegességtől és felkavart lelkiállapottól.

Tették, amit mondtam, és indultunk. Nagyon messze volt az első híd, sok kilométerrel lejjebb.

Nem a hidegtől vacogó fogakkal már kezdtem valamelyest kiegyensúlyozódni, amikor megláttuk hősünket, a mohákkal benőtt, domború felületű, csúszós gáton egyensúlyozva, részegen, gyerekére üvöltve kelni át a folyón.

– Nyomás innen! Ha ez még egyszer beesik a Körösbe, nincs az a kincs, amennyiért újból vásárra vinném a bőrömet érte.