Felülnézet

A tehenészet nyoma teljesen elillant volna, ha a tehén, mint élőállat nyomtalanul eltűnhetne. Ám a marhák szorgalmasan újratermelődtek és némelyikük már luxus életformát folytató dzsentrilány lett. Igaz, a fitnesz bájmasszázs és személyre szóló unaloműzés fejében, napi hatvan liter tejet adnak. Így is kérdés, hogy a tejgyárakat ajnározó csoport mennyibe kerül? Nem hinném, hogy a napi tejhozamból kifizethetőek volnának.

Azon tehenek, amelyek lakosztályai tűnődés nélkül párologtak el, a senki földjén nélkülözték a dédelgetést.

A síneken túli világban éltek, és behatárolhatóan a szomszéd falu tulajdonát képezték.

Na de, az terjeszkedést kizáró intenzív termelés, ami csak úgy jöhetett létre, hogy felszántották az összes művelhető területet ott is, ahol egyébként irracionális volt. Talán tíz, még az is lehet, hogy húsz „mú” hangadó eltartására alkalmas lett volna, de olyan igazi nagy farmjellegű gazdálkodásra nem, ahol néhány százan osztozkodtak a tizenöt-húsz adagján.

Azok a tehenek nem voltak hajlandók hatvan litert tejelni, talán ezért is tűntek el. A múltba önmaga radírozta a hodályokat. Most, ugyanazon a nem letörpített területű vendéglőmezőn harmincan, vagy még kevesebben nyakalnak. Nincs rezesbandára igényük, Mozart nélkül is megvannak, de öröm nézni, amilyen jó húsban, nagy rengő melankóliával, esetleg kiegyensúlyozott tejnyugalommal billegnek hazafelé. Lassan már a kevés emlékeztető is úgy gondolja, jobb ez így, mint a gazdaságnak szánt lehetetlenség.

Már megint elsuhan egy vonat, lassú kisvasút-szerelvénynek álcázta magát a távoli szemlélőnek, és a Tankárok partja is kivehetőnek tűnik. Vajon tényleg nincs benne víz? Ez egészen furcsa, mert fürdeni lehetett benne. Annak a bizonyos szomszéd falu hídjánál nyakig ért a víz. Nem mondanám, hogy makulátlanul tiszta volt, de milyen legyen egy élő víz, amiben békák, rákok, halak lubickolnak a parti nádas védelmében. Öröm volt az, nem úgy, mint a teheneké. Nem lehetett mintagazdaságnak, illetve minta-strandolóhelynek nevezni őket, de ismerek olyan személyt, aki az egyiket kedvelte, a másikat kimondottan szerette.

A tetőről kukkerező talán ezért fejtegeti idő-visszaráncigálóval a rejtettnek látszó talányokat a mából a mába. Elmosolyodik, és mint ifjúkorában, ha zavarba került, bajszát bal oldalon megigazítva, csodálkozás nélkül veszi tudomásul, hogy nem is olyan bonyolult az, ami annak látszik. Hiszen a csontos marhák nem jól éltek, lám jobb a jó kövérnek! A száraz mederben már lehet rohanni…

Azért nem írnám én így le a Tankárkot, majd csak összeszedi magát, és az ismerősöm sem örülne... Most beszéltem vele nem olyan régen. Lebácsizott… Én a képébe vigyorogtam, így alakul a memória-visszapörgés. Lenn egy bakter csilingelve tekeri erőből a sorompókat, át lehet menni. A vonat elrobogott, sapkáját hóna alá csapja és visszavonul.

Ő úgy került a képbe, hogy épp tehénvár és tehénevőhely között vezették el a síneket, amelyek remélhetően a végtelenben sem találkoznak, egyébként baj lesz a vonatforgalommal. A mozdony azt mondaná, hogy „mú”. Egy ilyen változás után, képes lenne gőzgép elődeihez hasonlóan etetőt kérni. Rossz belegondolni, ugye? A végén meghízna ő is, de hogy nézne ki…