Építmény

Egymásra építkeznek, egymás alapjai. Állnak, fegyelmezetten, egymás hátán, egymásra utaltan, nem tanulva a hibákból, de örökké segítve. Lenn az ősalap, vállaikon állók is alapok a vállaikon állóknak. Soha véget nem érő vállakon állás az emberi nem. Ha megunná a legalsó sor és elvándorolna, minden összeomlana. Ha 1000 sorral fentebb ráunnának az ácsingózásra az ott szolgálók, összeomlana minden, ami felettük van, biztos. Az alullevők, lélekben állók! A legfelső sor anyagi, a legkevesebbek, ők élvezik ennek a hatalmas építménynek az összes gyümölcsét, hálátlanul – nem mint a tékozló fiú –, lenézve letűnt korok embereit, eszükbe sem jut, hogy ők is egy sor a falból, alapok egy idősávban. Az ő alapjaik és az alapjaik alapjai is csak úgy vállonállók, mint önnön maguk. Vállonálló lelkek! Lélekben ott vannak mindazok, akik nyomukat előbb hagyták az idő szűk intervallumában, mint az utánuk következő rétegek. Egyszerűen csak téglák a falban, kövek a piramisok oldalán és belsejében. Állnak rendületlenül lélekben, és a gyarló jelen hálája mindig elmarad.

A "Sose halunk meg! Miénk a világ! Okosabbak vagyunk elődeinknél!"-szöveg nemzedékről nemzedékre ismétlődik. Fiak nevetnek atyjaikon, atyák a nagyapákon, de áll az építmény, ahol a legősibbektől errefelé, nagy hős és kevésbé hősi atyák nélkül, nem élhetnék gondokkal telinek vélt, nyúlfarknyi gondtalan életüket, amire mégis úgy tekintenek, mintha sosem érne véget. Hála az ősöknek? Ez a fogalom nem létező, vagy kései. Legtöbbször túl kései! Mindig túl kései…