Héró

Ahogy a vadász vadászat közben nem az állat életének kioltását látja a célkeresztben, hanem ősi ösztönök és sportszenvedély kettősségéből felajzott sikerélmény mámorát éli át, ugyanúgy a horgász – aki egy araszos pontyot horogra ejt, aztán félméteresnek meséli – sem a vizek lakóinak kiirtója.

A két család baráti piknikezéssel egybekötött horgászkirándulást szervezett, ahol a gyerekek, Peti és egy lány gombostű-horoggal, a felnőtteket utánozva próbáltak szerencsét. A kislánynak sokkal jobban ment. Valószínűleg a véletlen szerencse szegődött mellé, amikor egy vízre hajló fűzfa gyökereinél, a sás és nád mellé bedobott horgával egyenként, már-már idegesítő tempóban szedegette ki az arasznyi halakat, mialatt Peti egyetlen zsákmányt sem ejtett. Az idegeit borzolta, ahogy a kislány sikongva egyik halat rántja ki a másik után. Ő tíz méterrel feljebb, csendben, hogy ne zavarja a halakat, ahogy ezt megtanulta a nagyoktól, várt türelmesen, és semmi.

  Valamiért megunta a leány, helyet cseréltek, és logikus, hogy a jó búvóhelynek számító nádas tövéből az ifjú legényke is egy-kettőre felzárkózott.

  A nők jól elbeszélgettek egy pléden napozva. Míg a gyerekek soktucatnyi kisebb halat kifogtak, a férfiak körmeiket rágták a kapás nélküli perzselő napon. Jóval nagyobb halfajtákra szakosodott horgaikkal csak nézték az úszót, amit még a szél sem lebbentett meg.

Két alkalommal, hatalmas fogás reményében az úszók cibált rángatózással süllyedtek a mélybe, egy-egy óriási varangy balszerencséjére, amelyek a csukázó és harcsázó horgoknak egykedvű, lomha úszással gondatlanul nekiúsztak, egy rövid békányi életre megjegyezve, hogy máskor "tessék, kérem odafigyelni", mert itt nem csak a gólyák törnek az életükre.

  Peti kutyája még egyéves sem volt, frenetikus örömmel hancúrozott a végeláthatatlan zöldben. Olyan igazi, kimondhatatlan kutyaörömmel csodálkozott rá minden bogárra, virágra, vakondtúrásra. Tiszta erőből esett neki ürge- és hörcsöglyukak bejáratainak. Boldog volt.

A két férfi osztott, szorzott, gondolkodott. Azért ennyire lebőgni nem semmi nejeik előtt. Egyikük sem volt megrögzött vérbeli horgász, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, beígérték a csuka, harcsa, pontyözönt, amiből késő délutánig semmi nem jött össze.

Hazafelé menet úgy döntöttek, hogy a keskeny folyópartról egy elmocsarasodott, ingoványos, szebb korokban rendben tartott halastó megmentheti őket a teljes lebőgés szégyenétől. Neki is indultak. A forgalom negyvenöt évvel ezelőtt a semmilyennél alig volt nagyobb.

  A Héró névre hallgató, hősről elnevezett kiskutya életében nem látott gépjárművet. Mindenképpen meg akarta menteni őket, amikor a felé robogó kamionnak ugatva útját állta, élete árán.

  A kutyákban valami elképesztő tisztesség lappang énjük legmélyén. A már mozdulni is alig képes kutya levonszolta magát az útról, és az út mentén végezte be.

  A gyerekek sokkot kaptak, nehéz volt a barátot ott hagyni. Felfoghatatlan egy kisgyereknek, hogy nem lehet életre kelteni. Valahogy hazarendelték őket, a férfiak meg a váratlan tragédia után eltűntek.

  Éjfél felé járt. Anya és fia várták az apát haza. Sokáig siratták a kutyát, aki nevéhez híven hősiesen, kutyahűséggel, a neki legfontosabbakat próbálta megvédeni, az általa szörnyűségesnek felmért veszélytől. Valószínűleg azt érezhette, hogy teljesítette kötelezettségét gazdáival szemben.

  Közben otthon, ahogy az óra ketyegett, az egész lakásban mást sem lehetett hallani, csak tik-tak, tik-tak, tik-tak. Az asszony a körmét rágta, a gyerek is jól tudta, hogy apa soha nem jön ilyen későn haza. Valami baj lehet. Mi történhetett, hova lett?

  Éjfél után volt, amikor négy harcsával és hat csukával tért haza. Lerakta az asztalra. Ittas volt. Sem azelőtt, sem azután soha! Az a nap megviselte. A másnapi bőséges – halastónak nevezett, ingoványos pocsétán fogott – halétel semmit nem enyhített a levegőben terjengő keserűségen. Hetekig ott maradt és úszott közöttük Héró neve, amit örökre megjegyeztek, és soha többé nem felejtettek el.