Mi a teendő?

– Aladár, te is látod? Ketten is vannak, ilyen eszméletlen szerencsém kislány korom óta nem volt, ha belegondolok, még akkor sem. Mindig csak eggyel találkoztam.

– Nem értem, Lujza drágám, heveny gerjedelmedet. Vigyázz, nekimegyünk a járókelőknek, túl sokat hadonászol, még bajba kerülünk!

– Elhallgass, Aladárok szégyene! Nem látod, a szerencse duplán közeledik, én erről le nem maradok. Hogy is kell, már nem emlékszem, olyan régen csináltam utoljára.

Milyen puccos a fekete egyenruhájuk! Nagyon stramm legények. Mind a kettőnknek összeráncigálok egy évtizedre való szerencsét. Gyere te is, és akkor egy életen át nem lesz gondunk!

– Lujzácskám, légy szíves, ne ráncigáld meg őket, ha lehet, az én kedvemért, most az egyszer!

– Ne beszélj ilyen költőien, Aladár, és ne fogj vissza, mindjárt ideérnek és tovább mennek, aztán még lemaradok!

– Lujza, vigyázz, bajba kerülsz!

Aladár hangja az aggodalom és a remény húrjain egyszerre zengett. Elbizonytalanodott, hogy valójában vissza szeretné-e tartani Lujzácskáját. Úgy döntött, hogy nem biztos, végül is nagy kislány, és ki tudja, talán tényleg szerencsét hozhat.

Az aranyos Lujzika odalépett az egy pillanatig teljes némaságba dermedt két fazonhoz.

– Maguk mostanában párban járnak? Milyen szép tiszta, szagtalan az egyenruhájuk, ugyanolyan, mint 30-40 éve, igaz akkor csupa por volt és büdös. A sapkájuk egy kicsit megváltozott. Nem tudom, miért kell az egész fejüket rejteni, nincs melegük? Még hőgutát kapnak. Ha nem haragszanak, kihasználnám az alkalmat. Már nem emlékszem pontosan, mi a teendő, még a nagymamám mesélte, és kislány koromban mindig meg is tettem – nagy hasznomra – az ilyen ügyes kotrófiúk megjojókázását.

Ja, kérem, akkor még emlékeztem a nagymama receptjére. Álljanak már egymás mellé, ahogy két ilyen stramm fickóhoz illik, jók lehetnek a szakmában.

Lujzikának be nem állt a szája, csak beszélt és beszélt, közben, hogy biztosan ki ne felejtsen semmit a csodareceptből, köpött kettőt-hármat a földre, amit egyébként soha nem tenne, de ekkora szerencse ritkán éri. Aztán megköpködte a két fickót is, megcibálta előbb a fülüket, majd orrukat, és csak a végén jutott eszébe, hogy a gombot is meg kell fogni, az az igazi szerencsehozó.

– Mondják, fiúk, maguknak nincs is szerszámuk, vagy újabban már az is valami satnya, digitális, a régi szép, hosszú kotrószerszám helyett? Egye fene, csinálják, de tényleg, hol a szerszámuk? Nagydarab, erős legények, így egyetlen kürtőt sem tudnak rendesen megkotorni. Nem tudom, vajon az ilyen gyenge szerszámú kotrogatók is szerencsét hoznak? Nem is látom, hogy volna, szerintem nincs is egyáltalán szerszámuk, vagy a fene se tudja. Na, azért én megpróbáltam.

A két fekete egyenruhás közül az egyik megszólal:

– Őrmester, látott már öngyilkost?

– Láttam, főtörzs, naponta helyszínelünk, általában együtt.

– Nem gyilkost, marha, öngyilkost!

– Á, értem! Tudja mit, láttam, azt hiszem. Nem nagyon tudna újat mutatni, amit nem. Talán cilinderes pizzafutárt és rózsát szagolgató gépkarabélyt mégsem láttam.

– Őrmester, ugrott már kötélre, pisztolyra vagy késre?

– Főtörzs, tudja jól, hogy kiképzésen gyakorta ugrálunk egymásra pisztollyal a kézben, néha késsel. A kötél, nem tudom, hogyan jön ide.

– Ez a nő, úgy látszik, az öngyilkosság egészen speciális módját választotta életkedvének elmúltával, nem hajlandó konvencionális módszerekhez folyamodni. Legyen hát maga a kötél!

– Nem értem, főtörzs.

– Dobja a hölgyre magát, kevesebbet faggatózzon, egyre rosszabbak az idegeim! Az összes rozzant gyilkos nem alázott meg ennyire, ahogy ez az egyfolytában beszélő furcsaság. Akció indul, én biztosítom!

Az őrmester teljesítette a parancsot, Lujzácska felsikoltott: – A szerencse első felének lebbenése szoknyán érintett.

– Csúnya fiú, nem gondolja, hogy ezt nem az utcán kéne csinálni! Annyi minden lóg az oldalán, de szerszám az sehol, ahogy rendes kéményseprőkhöz illik, mint maguk.

Ebben a pillanatban érkezett az erősítés, a törzsőrmester szabadesésének formájában. Lujzácska, arcán mosollyal, nem szólt többet.

– Főnök, szálljon le rólam, agyon nyom!

– Ez a szebb korokat ért fakanálforgató, ha még egyszer szerszámon sért, elvágom a biztosítókötelet, és tíz méterről zuhanok rá. Hívja már a vijjogó villogókat, olyan szépen mosolyog, azt hiszem, növekvő hegedűvonóról álmodik.

– Hé, maga! – szólt oda Aladárhoz. – Jöjjön csak, maga lesz a tanúm! Mindent látott?

– Természetesen, kérem szépen, az attól függ, hogy...

– Mitől függ? Hatósági személyek porba alázása magának bármi függvénye? Szeretne osztozni a következő 15-20 évben az ártalmatlanná tett tettes sorsában?

– Á, dehogy, mindent tökéletesen láttam, amint szóban és tettlegesen alázta, gyalázta, mocskolta rácsosra magukat.

– Idefigyeljen, kisöreg! Ha vallomásában említést mer tenni a szerszámaink hiányára célzó, ferde árnyékú, sunyi kijelentésről, úgy maga is gyanúsított!

– Biztosítom, hogy az igazat, csakis a tiszta igazat vallom. Szerszámügyileg nem emlékszem semmire! Mennyi is jár ezért, úgy egymás között saccolva?

– Szerintem tíz évnél hamarabb nem szabadul, jó magaviselettel sem, ez a saját magát kiütött ütődött.

– Hát mégis, hát mégis meghozta a szerencsémet az én drága, drága Lujzám! – suttogta magában csendesen Aladár. – Boldog öregkorom lesz!