Magasról le

– De pocsék ez a film! Rettenetesen unalmas. Mondja, mit csinál az a sok csákányos színész?

– Azok nem színészek, uram, a Himalája tetejére másznak épp, az Everestre.

– A micsodára?

– Az Everestre, uram. Az imént említett hegység legmagasabb csúcsa a maga 8848 méterével.

– 8848 méter? Minek mennek ezek a tökfejek oda? Ahogy látom, lefújja őket a szél, félig meg is vannak fagyva.

– Ez olyan dupla vagy semmi játék, uram. Aki az Everest meghódítását célozza meg, az 50 százalékban számíthat a halálra.

– Aha, már értem. Ez egy olyan fifikus, kicsit mazohista és exhibicionista öngyilkosságféle!

– Nem, uram, senki nem meghalni megy. Meghódítani a csúcsot! Az ugyanis hatalmas dicsőséget jelent, nem annyira a külvilágnak, mint saját személyének.

– Saját személyének? Teszem azt, ha senki nem ismeri a nevét, akkor mire jó az neki?

– Tisztelettel, ha gondolja, néhány sikeres célbaérőt iderendelhetek…

– Nem szükséges. Vegye meg nekem azt a hegyet!

– Az Everestet, uram?

– Azt! Maga pontosan tudja, nemigen létezik olyan dolog a világon, amit meg ne tudnék venni, többszörösen is.

– Ahogy parancsolja. Mennyit áldoz a célért?

– Ne alkudjon! Beszéljen az érintett ország kormányával, amennyit kérnek, annyit adjon. Hadd örüljenek, hogy fogtak egy madarat, aki egy világtól elzárt ocsmányságot megvesz tőlük, csak azért, mert olyan kirívóan magas.

– Mit kezdjünk a hegymászókkal, uram?

– A hegymászókat letiltjuk!

– Nem fognak beletörődni.

– Nézzen ki a Földön egy roppantul olcsó helyet, odaépítünk nekik egy… mit mondott, hány méteres?

– 8848 méter, uram.

– Jó, egy 9000 méter magas, rahedli nagy, böhöm hegyet és megengedjük nekik, hogy felmásszanak rá.

– Ez, ha nem haragszik, nagyon bonyolult. Az Everestet nem egy nekifutásra szokták megmászni.

– Ne fárasszon a részletekkel! Csinálja úgy, hogy jó legyen a mászóknak, nem garasoskodunk. Olyan ronda műhegyet csinál nekik, amilyenre igény van.

– Ahogy parancsolja, uram. És mi legyen az Everesttel?

– Nos, ha már ilyen kimagasló hely, a legeslegkimagaslóbb, ha jól értem, áthelyezem a rezidenciámat. Fellövünk egy műholdat, aminek segítségével mindig mindenkivel kapcsolatban leszek, a világnak pedig bedobunk egy kacsát, hogy visszavonultam remetemagányomba az Everest tetejére.

– Megbocsájt, a hőmérséklet legalábbis szeszélyes arrafelé. A plusz 40-től, a mínusz 60-70 fokig percek alatt változik, iszonyatosak a viharok.

– Magára bízom, a pénz nem számít. Beton, vasbeton, meg ami szükséges! Fedett, 3000 négyzetméteres remetelakot csináljon nekem, klímaberendezéssel! Amikor túl erősen süt az a nyavalyás nap, akkor tompítsa, amikor dermesztő hideg van és vihar, akkor az elraktározott napsugarakkal természetes fényt kérnék az új rezidenciámba. A pénz nem számít! Ne tátogjon!

– Értem…

– Egy apróság! Állandó 28 fokot kérek, se többet, se kevesebbet. Gondoskodjanak, leszállópályáról, ne csak minihelikoptereknek, ha kell, egy Concorde-nak is, és minden egyebről, ami az élethez szükséges.

– Meglesz, uram. Hogy tálaljam a sajtónak?

– Ne szaladjon előre az időben! Először is ahhoz, hogy ez biztonságos legyen, abban a pocsék nagy magasságban, mennyi időre van szükség az építkezéshez, klímaberendezéssel, leszállópályákkal, külön épülettel a karbantartóknak?

– Summa summárom, ha belehúzok, egy fél év alatt megcsinálom, uram.

– Az rengeteg idő, de most az egyszer nem sürgetem. Azt hiszem, ott eléggé életveszélyes.

– Az. Arról is gondoskodnom kell, hogy folyamatosan elegendő oxigén legyen.

– Ez már a maga baja. Ez a nagy egész porszemnyi része, bár valóban nem jelentéktelen.

– Uram, és hol fognak lakni a karbantartók? Nagyon hideg van ott, sokszor van nagyon hideg!

– Csináljon nekik egy 32 négyzetméteres, háromemeletes épületet, 18 szobával. Ne hápogjon! Tudja, minél kisebb egy szoba, annál kevesebb energia szükséges a felfűtéséhez.

– Mivel fogjuk fűteni a személyzet körletét?

– Roppant jól fogalmazott, ez egy körlet, ahonnan ki nem tehetik a lábukat munkaidőn és sürgősségi helyzeteken kívül.

– Nem is tudnák, uram, legfeljebb oxigénpalackokkal.

– Sehogy se tegyék ki a lábukat! A fűtésről pedig saját maguk gondoskodjanak, ha már egy ilyen extra helyre kerülnek. Gázzal, netán villanyárammal, a generátorukat fizetem.

– Értem, uram, és milyen gyakran akar velük értekezni?

– Már említettem, hogy semmilyen gyakran nem akarok velük értekezni, csak sürgősségi esetekben. Munkaidőben, tegyen róla, hogy ne lássam őket!

– Akkor tényleg remetének megy!

– Annak bizony-bizony, fel a világ tetejére.

– Szabad érdeklődnöm, hogy oldjuk meg a kilátást?

– Milyen kilátást?

– Nagyon vastag üvegablakokat tehetnénk, hogy a vihar ne tépje szét és ne törje be őket, így zavartalanul nézhetné a tájat.

– Micsodát!? Azt a ronda fehér, rideg, fagyos ocsmányságot? Gondoskodjon róla, hogy a kilátás egészen más legyen! Ez megoldható, nem?

– Uram, olyan lesz a kilátá, amilyent akar!

– Szükségeltetik még egy műholdfellövés a meglevőkön kívül, vagy át tudjuk hárítani a szükségleteket a meglevőkre, az internet, mobiltelefon, televíziós elérhetőségek szempontjából.

– Semmire nincs szükség, uram. A meglevő műholdjai mindent megoldanak.

– Remek, ezek után hogy fogok én szórakozni ott! A családomat egyelőre nem viszem fel, ki kell próbálnom, hogy milyen. Mi lenne, ha vagy nyolc barátnőt felvinnék?

– Nyolcat? Meglesz, uram!

– Mindegyiknek van még nyolc barátnője, gondolom.

– Igen, uram.

– Akkor hetente változnak a nyolc barátnők.

– Értem, uram.

– Erről a világnak mit sem kell tudnia, remetének megyek oda. Olyan önkéntes tibeti vagy ki tudja, hogy nevezik ezeket. Elvonulok a világtó, tudja. Magamba szállok vagy mi.

– Értem uram. A szokásos sajtóértekezleteket és vezetőségi üléseket onnan méltóztatik lebonyolítani?

– Nem! A leszállópályákat nagyon ritkán, de azért naponta négyszer, ötször szeretném használni.

– Még néhány apróság. Mit csináljunk a Greenpeace aktivistákkal?

– Semmit. Mit kellene csinálnunk?

– Tudja fel fognak lépni ez ellen.

– De hát ott semmi zöld nincs!

– Ők nemcsak a zöldért, hanem mindenért, ami természetes, ugranak ok nélkül vagy okkal… – itt elharapta szavát a titkár és gyorsan helyesbített ok nélkülire:  – Azaz ok nélkül!

– Vegyenek még nekik annyi hajót, amennyire szükségük van, hogy furikázzanak a tengereken. Különben belépek a Greenpeace-aktivisták közé, én leszek a főszponzoruk.

– Ha nem haragszik, uram, ez egy roppant bölcs döntés.

– Mondja, onnan felfelé mi van? Már a világűr?

– Nem teljesen, de emberi életre alkalmas hely már egyáltalán nincs.

– Remek, akkor megvesszük. Amit eddig beszéltünk, az nem alku tárgya. Mindent vezényeljen, irányítson, bonyolítson, ott akarok lenni a világ tetején, jó magasról nézni le ezekre a kis szerencsétlen hangyákra, mint maga is.

A titkár nyelt egy nagyot, olyan jókora házi áldás mellett, bólintott, mosolygott.

– Igen, uram, meglesz – válaszolta.

Telt, múlt az idő a világ tetején. Az összes közeli alacsonyabb csúcsok és az Everest közötti völgyeket, szakadékokat betonnal kellett feltölteni a biztonságos zarándokhely kiépítése kedvéért.

Már a harmadik hetét töltötte ott Mr. Mister, amikor is kétségbeesetten jelzett a többezer kilométerre levő titkárának, hogy valami nagy baj lehet, nem 28 fok van bent, néhány hektáros zarándok cellájában, csak 27,4, és valami mormog, amiről határozottan állítja, hogy nem a klímaberendezés. A levegő sem olyan, mint rég, és úgy remegnek a lábai, de nem is biztos, hogy a lábai, lehet, hogy a padló a talpa alatt. A lányok a szaunában még nem vettek észre semmit. Az egyikük a golfpályán sütkérezett, de amint erre gondolt Mr. Mister, érezte, hogy valami nem stimmel.

Titkára jelentette, ez megszokott esemény az Everesten, valószínűleg egy szokványosnál erősebb vihar, de az építmény mindent kibír, a legerősebb földrengést is. Nem sérülhetett meg a szigetelőrendszer sem, a hőmérséklet-süllyedés egész egyszerűen egy abszurd külső lehűlés következménye lehet csak. Mr. Mister kezdett megnyugodni, ám a világítás egyszer csak megint megszűnt. Dühösen üvöltve, a pánik kezdeti szakaszában ordítozott, hogy azonnal ébresszék a karbantartókat, a kifutópályákat tegyék elérhetővé, segítséget kér.

Mr. Mister mindig mindennel számolt. Űrhajója ugyan nem volt, legalábbis itt fent nem, de a légiközlekedésre használt repülőgépei és helikopterei a legstrapabíróbbak és megbízhatóbbak voltak.

Így aztán kezdett megnyugodni, a legrosszabb esetben egész egyszerűen szól az ügyeletes pilótáknak, akik külön helyiségben, a személyzeti épületben, egy-egy komfortos, három négyzetméteres szobában várták a szolgálatot. Riasztani is akarta őket, amikor megnyugodott. Megint volt fény, a hőmérő pedig a rendes 28 fokot mutatta. Csak az a rezgés nem tűnt el teljesen a lába alól.

– Ejnye-bejnye, majd elmúlik ez is. Különben is az egész családomat idehozom, nekünk dukál, hogy itt legyünk a világ tetején. Nem hiába hívnak minket Misternek. Egészen érdekes, hogy a beosztottjaim Mr. Misternek szólítanak.

És ekkor elkezdett fokozódni a remegés, robajjá váltott. Mr. Mister begyulladt, a lányok sikoltoztak, hullani kezdett a vakolat. Pillanatok alatt 30 fokot süllyedt a belső hőmérséklet, majd egyre tovább hűlt. Nem volt hazárdjátékos, a mínusz 80 fokot is átvészelni képes ruhadarabokat pillanatok alatt felkapkodták, de a robaj folytatódott. Már több négyzetméteres betondarabok hulltak – nem egyszerű vakolatként – mindenfelé.

Megint nem volt fény! Csapkodni kezdte a számítógépe monitorját, de hirtelen rádöbbent, hogy elektromosság nélkül nem tud az internetre felmenni. Egy pillanatra megint visszajött az áram, ekkor dermedten tapasztalta, hogy így sem tud felmenni az internetre. A mobiltelefon jele megszűnt, minden remegett. Hatalmas, egyetlen mindent felülmúló robajjal szétesett alatta az Everest. A nagy hegy úgy döntött, nem ad lakhelyet a pöffeszkedő embernek. A hegy, amiről az őslakosok nagyon jól tudták korábbról is, hogy nem botor, igazságot tett!

A beton ocsmányság gleccserhordalékká degenerálódott. A vihar tett róla, hogy az egésznek az emlékét a vastag hó és jég eltüntesse mindörökre. Az Everest néhány méterrel alacsonyabb lett, de mérhetetlenül igazságosabb.