Magaslatokban

– Öreg, kapja össze magát! Beszerezte, amit mondtam?

– Minden megvan, kedvesem, itt a létra is.

– Létra! Minek?

– Azt mondtad, mindenből a legnagyobbat és legmagasabbat szerezzem be, annak megfelelően a tűzoltókocsi tetejére csak létra segítségével juthatsz fel.

– Ez a művészetek sárba tiprása. Ahogyan a múltkor is egyértelművé tettem, hogy holmi önjelölt festőcskék, mindenféle cifra címekkel manipulálva, az én galériámba tizedelten sem juthatnának be. Úgy vágnám ki őket, mint a huszonegy.

– Kislányom, akkor most minden tizediket, vagy minden huszonegyediket raknád csak a nézőközönség műélvezetének örömforrásává?

– Lehet, öreg, hogy minden századikat. Rakd oda azt a létrát! Különben mit pancserkedünk itt, nem tudnál egy felvonót szerezni, elég nagy felvonók vannak itt.

– A magasságok leküzdése, csak első lépésben fog ilyen – számodra megalázónak tűnő – módon történni. Ha felmész a tűzoltókocsi tetejére, onnan az emelővel már billentelek is fel, a toronydaru speciálisan neked kifejlesztett tálkájába.

– Ugyan már! Nem gondolod, hogy egy tálkában fogok emelkedni!

– Ez csak olyan szakzsargon, egyáltalán nem tálka az, egy jókora szekrény, távvezérlésű ajtókkal, hogy ki ne pottyanj.

– Megengedem neked, öreg, hogy segíts, pedig simán vérig sértettél, amikor minden és mindenki feletti művészetemet aljasul pocskondiáztad.

– Ugyan már, angyalom, ne vedd úgy a szívedre, nem vagyok az a nagy művész, engem az összes műved fehérre meszelt falra emlékeztet. Tulajdonképpen annak is látom, hiszen minden vásznad hófehérre van olajozva.

– Ó, keserves világ! Az ilyen botcsinálta, szomorúfűz-festő kritikától mentsen meg az ég! Vénember, a havat, a tejszínt, a csodálatos protestáns templom falait, az egybefüggő, patyolat lúdtollmezőket képtelen vagy megkülönböztetni, csak azért, mert mind fehér? Ne gondold, hogy én is olyan színeket fogok használni, mint az összes kicsi krumpli, akik fűrészpornak sem alkalmasak egy jelentősebb rönk mellett! Hol az a francos létra? Most fellibegek a tűzoltókocsi tetejére, és tedd a dolgod! Apropó, mennyi idő alatt mászol fel a toronydaruba?

– Nem kell másznom, van benne felvonó.

– Jellemző, hogy a magad kényelmére egyből van felvonó, nekem meg ezt a hatfokú létrát tudtad csak összeguberálni!

– Kislányom, a toronydarukban általában van felvonó. Mint láthatod a magasban – jól mereszd ki a szemeidet –, ott fent van a vezérlőfülke. Fél óra alatt sem másznék fel, fiatalon nem volt gond…

– De sokat jajongunk, öregem! Itt vagyok a tűzoltókocsi tetején, emelj át abba a híres-nevezetes speciális kabinba, ahogy te nevezed: tálkába, és irány felfelé! Mindig előre és felfelé nézzen az ember, soha ne hátra, és főleg ne le! Kivéve, ha magukat művésznek képzelőkről van szó, akkor mindenképpen lefelé kell nézni, hiszen önmagunk megcsúfolása lenne, ha saját magaslatunkról képtelenek lennénk nem tudomást venni, és jellegtelen, minden tehetséget nélkülöző csődületet – akikre, ha egy követ feldobok, biztosan valamelyikük fejére esik – emberszámba vennénk! Nyomás öreg, csak felfelé!

– Látod, kicsim, azt a hatalmas, gyűszűszerű valamit? Másszál szépen bele, és jól fogódzkodj meg, mert emellek! Úgy. Most a távvezérlővel kinyitom a toronydaru neked kialakított emelőfülkéjének ajtaját. Van alul egy mágneses csatlakozó, hogy ne billegjen, összekötöm a kettőt. Most szépen, óvatosan lépj be. Készítettem neked – én egyetlen gyönyörű – műértőm, fogódzkodókat, ha mégis megbillenne, nehogy valami bajod essen. Bent vagy? Remek! Kapaszkodj meg, már zárom is az ajtót. Hallod, amit mondok?

– Hallom hát! Ne hülyéskedj velem, öreg, a fejemen itt a hallgató!

– Én most szépen felliftezek a daru vezérlőfülkéjébe. Jól fogódzkodj meg, himbálni fog egy kicsit. Azt tedd, amihez legjobban értesz! Előre és felfelé nézz, sohasem lefelé! Odalent említésre méltó dolog úgysincs, mint tudjuk.

– Öreg, ne beszélj többes számban! A te igazi nagy bajod, képtelen vagy ezt a falat igazságot megtanulni!

– Sajnos, kicsim, fején találtad a szöget. Kapaszkodj, indulunk.

– Ó, csodaszép idefent, tetszik nekem, azt hiszem, sosem megyek le többé, ha nem muszáj. Az a baj, hogy muszáj lesz. A daruval állj készenlétben, ha bármikor kedvem szottyanna a hétköznapiak közé – tudod, akik ott lent vannak – leereszkedni muszájból. Szárnyalok, mint a sas, és csodálatos fehér műveim – legszebb a fehér csend közülük –, letarolják a semmitmondó fekete-fehérrel, és még jobban taszító, színesben dolgozó dilettánsokat! Beszéltél a lóval, öreg, hogy ne mocorogjon, amíg parancsot nem kap rá?

– Beszéltem, angyalom! Értekeztünk, mi sem természetesebb! A lónak megparancsoltam, hogy meg ne mozduljon, amíg az ő – mostantól fogva –, gazdája engedélyt nem ad rá. Fent vagy kicsim? A mágneses csatlakozóval a nyeregkápához rögzítem a fülkét. Kapaszkodj, és nyitom!

– Öreg, ha tudnád, mennyit dolgoztam az elmúlt napokban. Fél évembe került, hogy tökéletesen megtanuljam a spárgát, erre kiderül, hogy nem is hosszanti, hanem oldalspárga kell. Ezt most három nap alatt sikerült – hála tökéletesen megnyúlt combizmaimnak – megoldanom!

– Jól van csillagom, most ülj szépen a nyeregbe teljes oldalterpesszel, ott fent jó magasan, vigyázz, le ne ess!

– Dehogy esek! Csináltattam egy mellényt, jó nagyot, ha netán valami baj lenne, ejtőernyőnek is használhatom, eleve úgy szabattam.

Szegény kicsikém, mennyit dolgozott, hogy a jó szívét legalább egy kicsit megkérgesítse, a művészeteket tönkretevő dilettánsok irányában. Ne mindet, minden ötödiket vagy századikat vegye komolyan, és tudatosítsa önmagában saját mérhetetlen magasságokba terpeszkedő nagyságát. Ez a ló az ő ötlete volt. Nem tudom, illik-e hozzá, akárhogy tekerem innen a földről a fejemet, sehogyan sem látom. Kicsit magas, de majd a mellénye megmenti, ha baj lesz, az jó nagy, szerencsére.