Kihunyás

– Lillácska, te volnál?

– Én vagyok az, Jeromos!

– Az illatodról ismertelek meg, kedves, életemben most látlak először! Huszadmagunkkal összepréselve a sötét, kemény fogdában, egyedül a te közelséged, a belőled áradó illat ölelése mentett meg a teljes összeomlástól, olyan egyedül voltam ott. Huszadmagammal, mégis magányosan.

– Igen, Jeromos, éppen így éreztem én is irántad. Férfiúi kemény illatod és az én lágy női párám egybefonódása nélkül valószínűleg kataton depressziósan kerülök ebbe a – végre valahára – boldogságos állapotba.

– Lillácskám, oly hevesen égsz, s parázslasz, hogy amúgy is égő magam száz fokkal forróbban lángolok. Piroslón parázsló felsőd teljesen rabul ejt.

– Én egyetlen Jeromosom, szép, hosszú, vastag égedelmed teljesen megbolondít, és ahogy így kettőnk tüzének füstje egybeolvad, az maga a kéj!

– Gömbölydeden égő felsőd eszemet vette, Lillám, s lám, nemcsak fehéren forró testünk gőzében, hanem anyagilag is egybeolvadunk. Ó, Lillám, érne-e nélküled valamit a lét? Te vagy az életem értelme!

– Jeromos, túl forró vagy, és én is egyre csak égek. Vigyázz magadra, nagyon kisebbedsz!

– Te is, egyetlenem!

– Oly kellemes itt a nyoszolyánkon, egymással elvegyülni. Jeromosom, te egyre hidegebb vagy!

– Rémisztő, drága Lillám, úgy érzem, te is.

– Jaj, ez nagyon fájt! Mi történt veled? Teljesen megnyomorítottak! Nézd, kettőnk egybekelését is a semminek adják, szétszórva minden mocsokba.

– Nyugodj meg, drágám, én jól vagyok, rám kisebb súllyal tiportak. Hadd öleljelek át! Mondj már valamit!

– M-o-o-o-o-o-n-d… a… né… – és elnémult.

A köztisztasági vállalat egyik képviselője, tevékeny szemrevételezéssel és serény seprűnyél-mozgatással – ahogy az ilyen képviselők általában teszik –, tette a dolgát. Lépett és sepert, közben mélázott melankolikus gondolataiban.

– Hová süllyed a szakma! Tiltanak minden mocskolást, szemetelést. Tele van a város kukákkal, szemétládákkal, de ez a rengeteg egyszer használatos csomagolás mégis lépten-nyomon a járdára téved, feladói gondatlanságból.

A köztisztasági vállalati jelen képviselője, postás volt valaha, azért bonyolította így gondolatát a szemét eldobásával kapcsolatban.

– Nézzenek oda! Lassan a dohányzás büntetendő cselekmény, legalábbis a közmegvetés tárgya, gyakorlatilag mindenhol tilos, talán a fa tetején nem. Eldobott csikkeket évek óta nem láttam. – Persze, lehet, hogy kicsit amnéziás volt szegény, abban a pillanatban, mikor a két csikket megpillantotta.

– Őskori leletek. Vajon mióta pihennek itt? Talán rosszul dolgoztam – futott át rajta a lelkiismereti önkritika. – Na, ne már!

Rátaposott Jeromosékra, lapátjára seperte és az első kukába dobta az élettelen párost.

– Milyen emberek vannak! Nem vigyáznak az egészségükre, csak dohányoznak, orvosokkal és törvénnyel ellenszegülve. A bírságot nem fizetik, pedig jól bekamerázták a teret. Azért is megkerestetem holnap a tetteseket, ha ilyen akaratgyengék és pótcselekvésre szorulnak. Legalább tennének valami egészséges hasznosat.

És benyúlt belső zsebének rejtekébe, kiemelte az egészségesen növényi, hatvan fokos párlatot, jól meghúzta, visszacsavarozta, adott egy nagy puszit a lapos üvegre, és gondosan, nehogy valami bántalma essen, zsebének biztonságos rejtekébe süllyesztette vissza.