2011. október 3., hétfő

Kicsomagolt becsomagoltak


Takács úr fejében cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt, lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybetapasztott, dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére.
Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén – vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka ínszalag tájékába. Nem közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, aztán, amikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Talán hároméves korában tottyant utoljára olyan bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most.
– Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét! – gondolta, és már fel is pattant... volna, ám e helyett akaratlanul, csendben könyökére hullt, és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt, és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot, amely, úgy érezte, bágyadt megvilágításával is kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól.
– Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak! – suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat.
– Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét – gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe, és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló oszlopszerű égimeszelők kalapos felállású csoportját látta, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől.
Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép-alkotók fogják, elviszik és használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók.  
Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit, és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt.
– Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!
– Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót?
A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott:
– Maga patkányfogókat árul, netán használja is őket?
– Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig.
– Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?
– Ugyan, uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva?
– Csak voltak, szerteszét hever itt minden!
– Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó-fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok.
– Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!
– Felállok!
– Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?
– Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből!
– Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.
És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon.
Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak, és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját, és indult tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése