Garaiéknál, a kerekasztal lovagmentes
összeröffenésének második órájában felderengtek az addig csak homályban úszkáló
körvonalak. Az asztal formája nem tűrte a négyszögűséget, Makacséknak is
nevezhették volna őket, mert sem Garai, sem Garainé nem ültek volna egy
köznapi, szögletes asztalhoz döntést hozni, ilyen horderejű kérdésben.
A tét az volt, hogyan
folytassák életük hátralevő részét. Nyomta őket a város betonrengetege, ahol az
embernek annyi intimitás sem jut, mint egy kólás üvegben a buboréknak, pedig az
azzal van tele.
Előbb a kertvárost
fixírozták körül, de a legtávolabb eső ház is orrig érő, magas nyakú pulóver –
nyár középi – szorításával fojtotta beléjük az urbánus lét jelét. Nem maradt
más hátra, mint vidékre költözni, jó messze, egy kicsi faluba. Ám a két Garai
közt bizonyos ellentétek göndörültek, olyan markánsan, amennyire csak lehet.
Míg egyikük odavolt az
állatokért, a másikuk is. Míg egyikük szerette a közelségüket, a másikuk is.
Míg egyikük szemüveget rakott, hogy cirógathassa őket, a másikuk nem!
Mozdulatlan, esztétikai látványosságnak, kebelszorító örömnek tekintette őket
csupán. Így, a kikerekedettek közé, a leghajbakapóbb téma – legyen állat
kontra, legyen állat – tépte be magát. Az egyik Garai, büntetésül tizenöt kutyára,
tíz macskára és egy seregnyi, egyéb kategóriába sorolható – szép, kövér –
zöldevőre vágyott.
Az idő telt, és a
homokóra alsó fele majdnem szétpukkadt a rengeteg lepergett szorításától,
amikor a csak messziről állatszerető fél Garai, a lehető legszélsőségesebb
ajánlatot tette. Aljasat, akárha matematika tanárnő, aki szemüveges diákjától logaritmálás
előtt szemüvegét megvonja.
Felmászott az asztalra,
és feledve minden körköröset, állatszobrokat vagy állatformájúra nyesett
növényeket ajánlott. Dupla, vagy semmi alapon rakott fel mindent egy lapra, és
meg kell adni, professzionális stratéga módján tette a dolgát. Felajánlotta,
hogy ezt az ajánlatát, egy konstruktív másikkal, állathasonmás-állomány
összeállításával hajlandó kiváltani. Leugrott az asztalról, vissza a helyére,
és a vele szemben ülő – a Garai-páros ötven százaléka – gondolkodóba esett.
– Mondd, kedves,
gondolod, bármilyen gazdagok legyünk is – mert van ám mit aprítanunk a tejbe –,
találunk hatvan-nyolcvan, mindenféle állathoz hasonló emberi szerzetet, akik
vállalják az állandó bégetést, ugatást, kotkodácsolást huszonnégy órás
szolgálatban, bármekkora fizetésért?
– Gondolom, találunk
ilyeneket, a fizetést igen helyesen említetted, ez egy kiemelt munkakör, hiszen
a kutya- és macska-hasonmásoknak, dorombolniuk, illetve csaholniuk is kell
majd.
– Végül is, ilyen konstruktív
megoldásnak kénytelen vagyok engedni – szólt a fél Garai nyakasabb másik
felének –, egy kérésem van csupán. Tudod, nagyon szeretek elméletben vadászni,
így beszerzek egy vadászpuska-utánzatot is, ehhez pedig egy vizslautánzatra van
szükségem. De két kutyát szeretnék, mert a vizsla bármilyen hűséges, ösztönei
nem a lábamnál, csaholva fekvésre indíttatják. Szükségem lesz egy komor,
komondorutánzatra is. Cserébe, olyan macskautánzatokat kérhetsz, amilyeneket
akarsz. Amennyiben egyetértesz, kézfogás és „háromra senki többet”-alapon,
megegyezésünk jeléül egyszerre lecsapjuk az árverés jellegű megoldást, majd
tetszőleges irányban, az asztalt megkerülve, házastársi csókkal illethetjük
egymást. Persze, ha megszavazod.
4 megjegyzés:
"..a két Garai közt bizonyos ellentétek göndörültek,"...akár csak a kerekasztal kunkora...
Layos megjegyzése után én már nem tudok itt szóhoz jutni! Legfeljebb jegeztetnék magamnak néhány vizslát én is...
Bizony ez igaz tekeredvény, Layos! :)
Garaiék, talán elintézik... :)
Megjegyzés küldése