Kerekasztalnál

Garaiéknál, a kerekasztal lovagmentes összeröffenésének második órájában felderengtek az addig csak homályban úszkáló körvonalak. Az asztal formája nem tűrte a négyszögűséget, Makacséknak is nevezhették volna őket, mert sem Garai, sem Garainé nem ültek volna egy köznapi, szögletes asztalhoz döntést hozni, ilyen horderejű kérdésben.

A tét az volt, hogyan folytassák életük hátralevő részét. Nyomta őket a város betonrengetege, ahol az embernek annyi intimitás sem jut, mint egy kólás üvegben a buboréknak, pedig az azzal van tele.

Előbb a kertvárost fixírozták körül, de a legtávolabb eső ház is orrig érő, magas nyakú pulóver – nyár középi – szorításával fojtotta beléjük az urbánus lét jelét. Nem maradt más hátra, mint vidékre költözni, jó messze, egy kicsi faluba. Ám a két Garai közt bizonyos ellentétek göndörültek, olyan markánsan, amennyire csak lehet.

Míg egyikük odavolt az állatokért, a másikuk is. Míg egyikük szerette a közelségüket, a másikuk is. Míg egyikük szemüveget rakott, hogy cirógathassa őket, a másikuk nem! Mozdulatlan, esztétikai látványosságnak, kebelszorító örömnek tekintette őket csupán. Így, a kikerekedettek közé, a leghajbakapóbb téma – legyen állat kontra, legyen állat – tépte be magát. Az egyik Garai, büntetésül tizenöt kutyára, tíz macskára és egy seregnyi, egyéb kategóriába sorolható – szép, kövér – zöldevőre vágyott.

Az idő telt, és a homokóra alsó fele majdnem szétpukkadt a rengeteg lepergett szorításától, amikor a csak messziről állatszerető fél Garai, a lehető legszélsőségesebb ajánlatot tette. Aljasat, akárha matematika tanárnő, aki szemüveges diákjától logaritmálás előtt szemüvegét megvonja.

Felmászott az asztalra, és feledve minden körköröset, állatszobrokat vagy állatformájúra nyesett növényeket ajánlott. Dupla, vagy semmi alapon rakott fel mindent egy lapra, és meg kell adni, professzionális stratéga módján tette a dolgát. Felajánlotta, hogy ezt az ajánlatát, egy konstruktív másikkal, állathasonmás-állomány összeállításával hajlandó kiváltani. Leugrott az asztalról, vissza a helyére, és a vele szemben ülő – a Garai-páros ötven százaléka – gondolkodóba esett.

– Mondd, kedves, gondolod, bármilyen gazdagok legyünk is – mert van ám mit aprítanunk a tejbe –, találunk hatvan-nyolcvan, mindenféle állathoz hasonló emberi szerzetet, akik vállalják az állandó bégetést, ugatást, kotkodácsolást huszonnégy órás szolgálatban, bármekkora fizetésért?

– Gondolom, találunk ilyeneket, a fizetést igen helyesen említetted, ez egy kiemelt munkakör, hiszen a kutya- és macska-hasonmásoknak, dorombolniuk, illetve csaholniuk is kell majd.

– Végül is, ilyen konstruktív megoldásnak kénytelen vagyok engedni – szólt a fél Garai nyakasabb másik felének –, egy kérésem van csupán. Tudod, nagyon szeretek elméletben vadászni, így beszerzek egy vadászpuska-utánzatot is, ehhez pedig egy vizslautánzatra van szükségem. De két kutyát szeretnék, mert a vizsla bármilyen hűséges, ösztönei nem a lábamnál, csaholva fekvésre indíttatják. Szükségem lesz egy komor, komondorutánzatra is. Cserébe, olyan macskautánzatokat kérhetsz, amilyeneket akarsz. Amennyiben egyetértesz, kézfogás és „háromra senki többet”-alapon, megegyezésünk jeléül egyszerre lecsapjuk az árverés jellegű megoldást, majd tetszőleges irányban, az asztalt megkerülve, házastársi csókkal illethetjük egymást. Persze, ha megszavazod.