Terápiásan lelépett, kezét csókolom!

Szilvike lakása igazi otthon volt a megnyugvásra, ahol elbújhat, kikapcsolódhat, nem kell viselkedni, és a tündöklést sem várja el tőle senki. Esteledett, a kulcs fordult a zárban, ő belépett, és szokása szerint az előszobában lerúgta kényelmes, emeletes cipellőit, kibújt minden alsó és felső gönc szorításából. Nyújtózott egy nagyot, ásított, két kezével, hogy megmutathassa magának, ez is lehetséges végre, beletúrt hajába, mint villa a boglyába. Belépett a nappaliba és miután a villanyt felkapcsolta, úgy maradt.

– Kezét csókolom – recsegte torkából a borostás idegen –, ne tessék haragudni, muszáj volt bejönnöm! Ha méltóztatna felvenni egy köpenyt, sokat segítene. Másfél éve nem láttam nőt, még ruhában sem. Könyörgöm – a biztonsági öv már a kocsiban is kötelező –, segítsen visszafogódni!

Szilvike nagyra nőtt szemeiből, a rettenet után, kisebb mamutfenyő-méretű csodálkozás lépett ki. Lassan megfordult, és miután a lakásban mindenfelé voltak köntösök, vaktában kinyújtotta jobb kezét, fogott egyet és magára terítette.

– Maga nem szereti a nőket, vagy rondának talál – emelte fel hangját –, csak mert borzas vagyok, ugye?

–  Csókolom a kezeit, teljesen félre tetszik érteni a helyzetet! – hebegte az üldögélő.

– Elmesélné, töredelmes egyszerűséggel, mit keres a lakásomban, és hogyan jutott be?

– Tetszik tudni, kezét csókolom, nagyon megromlott az egészségi állapotom és a tömlöcben – büntetés-végrehajtási intézménynek is nevezik – már két hónapja hiába jelentek beteget. Kapok egy fél aszpirint, és ugyanolyan dögrovásra szántnak érzem magam, mint előtte. Muszáj volt kezembe venni a helyzetet. Tetszik tudni, kezét csókolom, rámegy az életem, és az nekem fontosabb, mint a tömlöcbelső egyensúlya. Ezért vagyok most itt, muszáj volt meglógnom, gyógykezeltetem magam, kerül, amibe kerül, aztán a hátralevő két hónapot leülöm, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Nem egészen, azért az én fejem lágya is sokkal keményebb lett!

Szilvike, még mindig nem tudott nyugvópontra jutni, ahogyan ő értékelte, vonzásképességének csökkenésén.

– Maga impotens, vagy a fiúkat szereti?

– Csókolom a kacsóit, igen távol állok én az említett tömörüléstől.

– Akkor miért zaklatott bele, ebbe a ronda meleg köntösbe?

– Csak azért, kezét csókolom, mert ha a nélkül marad, sokkal hosszabb büntetést fogok kapni, mint így, egyszerű könyvelő voltomban. Ej, ha nem olyan agilis a főügyész, a bíró kisebb pénzbüntetéssel elengedett volna, tudja, kisasszony, vagy asszonyom.

– Kisasszony vagyok! Miért mondja annyiszor, hogy kezét csókolom, nagyon szeretné?

– Nem, kezét csókolom, nekem ez a szavam járása. Ha nőkkel beszélek, akkor állandóan ezt mondom, és már nagyon rég tettem, jólesik kimondani, kezét csókolom – sziszegte mérgesen –. Tehát, kisasszony, a bíró úr az egyetemi felvételije előtt kolléga volt, nagyon empatikus könyvelői lélekkel. Honnan tetszik ilyen nehézre sikeredett nap látszatával érkezni?

– Ne kérdezősködjön annyit, mert hamar megöregszik! Azt hiszem, sokat tanulhatott odabent, mert az ablak is, az ajtó is zárva volt.

– Á, kezét csókolom, van bent néhány rácsspecialista sorstárs. Szabadidőnkben, álldogálás közben, mert az az idióta cellaparancsnok – így nevezi magát – ébresztőtől, takarodóig nem engedi, hogy leüljünk. Ő bezzeg ott hever a priccsén, de még horkolás közben is figyel. Egyedül akkora, mint az összes többi, láttam már egyet s mást, és nem szeretnék a karmaiba kerülni. Tehát a zárkészítő specialisták, Jóska bácsi az egyik, kínjukban és unalmukban tökéletesen kiképeztek, hogy egyszerűbb zárakat hogyan lehet ráleheléssel kinyitni. … – Akkor, hol tetszik dolgozni?

– A bíróságról jövök épp. Ügyész vagyok… Nem egészen értem, hogy jutott ki, de egy másfél évet biztos a nyakába varrnak szökésért, még jó, hogy fegyvert nem lopott.

– Dehogyisnem, itt van, kezét csókolom! Mit tetszik gondolni, ha rám támad egy őr, valahogy védekezni kell.

– Az plusz másfél év.

– Értem – sóhajtott nagyot –, de nézzen meg, és írjon le!

– Borostás, üldögélő férfi, ápolatlan külsővel. Feltűnően sápadt, sárga, beesett arc és…

– Ne tessék folytatni, ez pont elég. Dögrováson vagyok, muszáj volt meglépnem a meglépést. Aztán, ha már úgyis ilyen szépen összehozott a sors, majd ellát jó tanácsokkal, hogy abból a rengeteg évből, a két hónap helyett, lehetőleg ne legyen semmi. Amúgy a fegyver természetesen tök üres, kirámoltam belőle a töltényeket. Én, ha lehet így mondani, szép lelkületű ember vagyok.

– Bűnöző, börtöntöltelék, fogvatartott!

– Ne tessék ilyen csúnya szavakat használni, nem bántottam senkit, elszámoltam néhány számlát.

– Szándékosan!

– Ugyan, kezét csókolom…

– Én nem hiszem, hogy a fegyver töltetlen!

– Játszott valamilyen labdajátékot?

– Most kapaszkodjon meg jó erősen, mind két kezével valamibe! Úgy látom, maga félresikeredett, a levegő nem stabil kapaszkodó. Mind a mai napig kézilabdázom, kicsivel korábban a nemzeti válogatott tagja voltam a Ciklámen Jácintéknál. Maguk, férfiak, kalapra való színvakok, piros sárgának neveznék.

Már repült is a belső zsebből kidobott marokfegyver, amit egyetlen, jobbra vetődő, szőnyegen hengergőzéssel kapott el, aztán talpra pattant.

– Nos, kezét csókolom, nyugodtan meggyőződhet róla, töküres a tár. Gondolom, lőni tud?

– Kérem, ne használjon kétértelmű szavakat! – fintorította el magát, egyre kevésbé ügyészi tartással Szilvia.

– Kérem szépen, kezét csókolom, csak arra céloztam, hogy esetleg el tudja távolítani a tárat.

– Mit tudok eltávolítani?

– Ott, alul van az a kis kiszögellés, mögötte be tetszik nyúlni a jobb hüvelykujjacskájának körmöcskéjével, talál egy pici gombot, azt meg tetszik nyomni és patt, már ki is ugrik.

– Na, lássuk, hogy is megy ez…

Szilvia forgatta, tekerte a fegyvert, és hogy, hogy nem, összejött neki, bár sokszor a televíziót sem tudta elsőre bekapcsolni. Ezek a tipikusan férfias, ész nélküli dolgok taszították.

– Nos, ha gondolja, akár le is lőhet, most jut eszembe, a csőben még maradt egy töltény. Milyen hülye vagyok, ki kellett volna lőnöm!

– Képzelje, ha csak úgy elrettentésből véletlenül elkezdi huzigálni valaki felé a billentyűt.

– Nem kellett, úgy leléptem, hogy egy őr mostanáig észre sem vette, hogy nincs fegyvere. De minden relatív, mondta egy Albert nevű Einstein.

– Sok Rejtőt olvasott, túl sokat! Na, rakja magasra a praclijait, maga utolsó, sápadt-sárga, borostás betörő!

– Csókolom a kezeit, már mondtam, puszta önvédelemből, egészségfeljavítás céljából voltam kénytelen a vendégszerető tömlöc hidegét otthagyni, rövid átmenetre. Aztán majd visszasétálok.

– Maga, aki jól betört hozzám, megtámadott és meg akart erőszakolni!

– De kezét csókolom, ilyent én nem csináltam… – azért felállt és engedelmesen emelte magasba, nem frissen mosott kezeit.

– Vegyen mély lélegzetet, egy, kettő, három…

Szilvike, nagyon élvezte a helyzetet, két kézzel szorította a markolatot. Mind a két nagyujja, teljes erőből húzta meg az elsütő billentyűt. Ekkor, rövid csend, némi szájtátó elnémulás következett. Mérgesen vágta földhöz a fegyvernek látszó tárgyat, ami ettől kibiztosult.

– Na, jól átvert, hol szerezte ezt a játékpisztolyt, vagy tényleg nincs a csőben lövedék.

– Ugyan, kezét csókolom, van ilyen.

– Ha még egyszer kimondja, sikítok!

– Ne tessék – nyomatékosította a már Szilvia felé fordított marokfegyverrel szavait –, úgy gondoltam, az igazságszolgáltatásban mindenki tud fegyvert forgatni. Nem volt kibiztosítva. Fel a kezekkel!

Szilvike remegett. A beesett arcú kinyújtotta a fegyvert. Aztán egy határozott ablakfelé-fordulással, elsütötte azt a felhők felé…