Idegenvezető

– Édes Vilmám, emlékszel, amikor 65 éve, itt ebben a parkban kértem meg a kezedet?

– Lehet azt elfelejteni, egyetlenem? Most is lángba borul a szívem, ha visszagondolok. Annyi minden megváltozott, fel sem ismerném az akkori szememmel a környezetet, de ezt a parkot legalább békén hagyták. Most is olyan szép idő van… Ez a zsongó tavaszodás…

– Vilmám, édes, ősz következik most, épp október végén vagyunk.

– Ha te mondod, Gáspárom! Hogy kiment a fejemből, kicsit megszédültem. Nem úgy érzem magam, mint amikor szerelemtől ittasan, bódultan repültünk együtt, olyan gyenge vagyok.

– Le kellene ülnünk egy padra, kicsit pihend ki magad, kedvesem! Ne hívjak segítséget?

– Á, dehogy! Nincs szükség segítségre, csak picikét szédültem meg, és egy érdekes képet láttam.

– Mikor, kedves? Amikor a galériában jártunk, vagy a televízióban?

– Nem olyan képet…

– Akkor fényképet, nem?

– Nem. Bevillant egy arc. Már láttam, ismerem valahonnan, nagyon régről, csak nem tudom még azonosítani, de gondolom… Veled még nem fordult ilyen elő?

– Nem, de szoktam emlékezni sok elment barátunkra, rokonunkra.

– Ez valami más volt. Barna ruha volt rajta, és egy érdekes sapka és csizma a lábán.

– Próbáld meg egy kicsit jobban leírni a ruházatát!

– Tudod, Gáspárom, én nem igazodom el a katonai egyenruhák között.

– Katona volt?

– Úgy láttam, úgy látom…

– Most is látod?

– Igen.

– Mit csinál?

– Mosolyog rám.

– Hogy néz ki a sapkája?

– Barna színe van, és kicsit lekonyul minden oldalon, és roppant mélyen van a simlédere. Azt sem értem, hogyan lát ki alóla.

– Ez egy angol katonai sapka, Vilmácskám. Valamelyik filmben láthattad, és most, hogy nem érzed jól magad, átszűrődik a tudatalattidból. Talán a szédülés hozza.

– Biztosan nem, mert most már tudom, kiről van szó. Harisson Bronston hadnagy. Olyan szerelmes voltam bele mielőtt megismertelek, még most is elpirulok, ahogy mondom.

– Nem szégyelled magad, Vilmám? 65 éve vagyok hűséggel melletted, és te holmi Bronstonról ábrándozol!

– Ugyan már, ne légy féltékeny, drága Gáspárom! Nem én hívtam Bronstont, magától került a képbe, és nem is állókép, mozog és beszél hozzám.

– Amúgy meg, nem ártana, ha visszaemlékeznél 1945. október 28.-ára.

– De jó, hogy mondod, kedvesem, ma van a házassági évfordulónk. Tényleg, milyen érdekes, el is felejtettem, ilyen még soha nem fordult elő velem. Hogy rohan az idő. A nyolcvankilencet töltötted az idén, én meg a nyolcvanhatot.

– Igen, csillagom, de akkor se Bronston hadnagyon járjon az eszed! Különben nagyon jó, hogy eszedbe jutott a házassági évfordulónk, azonnal futok a virágárushoz, veszek neked egy csokor virágot.

– Csak eszedbe akartam juttatni, hogy te voltál az első és utolsó. Nagyon szédülök, egyre jobban. Hátra kell dőlnöm ezen a padon. Hogy futkosnak a felhők! Látod? Nézz fel!

Gáspár felnézett, de nem látott egy szikra felhőt sem, olyan tiszta volt az ég, mint rég.

– Hány óra van, kedves?

– Három óra, húsz perc.

– Érdekes, ilyen korán még soha nem láttam csillagokat máskor, főleg felhők között. Rengeteg van, és ez a Bronston hadnagy milyen kedves! Úgy mosolyog rám, olyan fess, fiatal, semmit nem változott. Pedig ő csak húszas, te huszonegyes vagy. Látod, milyen jó, ha az ember sportol! Biztosan kocog minden nap. Lehet, hogy van saját angol parkja, még az sem kizárt, hogy nemes.

–Vilmám, drága, menjünk haza!

Gáspár, a maga 89 esztendejével, mozgósított minden bujkáló vésztartalék energiát, és hazasegítette Vilmát, aki valami igen furcsa dologba kezdett, miután ledőlt a kanapéra: elkezdett Bronston hadnaggyal beszélgetni. Ez már sokkolta a – férji minőségében megcsonkult, még mindig duzzogó –, Gáspárt. Nem egy monológ volt, hanem párbeszéd. Igaz, hogy mind a két fél szereposztását a 86 éves Vilma domborította.

– Hát eljöttél, Bronston hadnagy?

– Megígértem, hogy mikor véget ér a harc, visszajövök hozzád.

– De Bronston hadnagy, csak pár napig ismertük egymást!

– Én szavatartó ember vagyok.

– Milyen fess vagy, Bronston hadnagy! Most hol élsz?

– Emlékszel a háború végére?

– Egyszerre sírtunk az örömtől és a bánattól. Mindenünk odalett, de legalább az öldöklés megszakadt.

– Én nem éltem meg a háború végét, de szavatartó ember vagyok. A legutolsó csatára – mikor a harc befejeződik –, ahogyan megígértem, eljövök.

– Hősi halált haltál?

– Borzasztó volt! A csata után, még az egyenruhák maradványai alapján sem tudták azonosítani, hogy ki melyik oldal halottja.

– És akkor te most nyugszol?

– Nyugszom. De ígéret szép szó…

– Magadtól jöttél?

– Küldtek, Vilma, de örömmel fogadtam. Mindig kényes voltam a becsületemre. Ha megígértem, hogy az utolsó harcok végére megjövök, akkor azt szerettem volna betartani. Aki megkért, a Legeslegfelsőbb, tudhatta ezt, mert rajtam kívül, nagyon sok mindenkit megkérdezhetett volna, hogy eljöjjön kalauzolni.

– Bronston hadnagy, kirándulásra hívsz?

– Igen. Én leszek az útikalauz, vezetni foglak. Jössz utánam, s megyünk.

– De én 65 éve férjnél vagyok!

– Mi tagadás, nem örültem, hogy az örök fogadalmad hónapokig sem tartott, de Gáspár remek fickó, rendesen eltartott.

– Már hogy tartott volna el! Egész életemben dolgoztam, 40 éven át.

– Szégyellhetné magát! Egy nőnek dolgozni! Nem kellett volna engednie!

– Különben sosem veszekedtünk, de akkor megnézhette volna magát!

Gáspár, közben orvos barátjáért telefonált, aki meg is érkezett. Beléptekor – hiszen a szavak nem neki szóltak –, semmit nem hallott, csak a terminális légzést. Leemelte a kalapját és megkérdezte.

– Gáspár, hívjak mentőt?

– Te mit látsz jónak?

– Üljünk le, itt leszek veled a végig.

– Olyan közel van?

– Tán még karnyújtásnyira sem.

És Gáspár tovább hallgatta.

– Vilma, kedves, a csata véget ért. Induljunk legfelülre, a Legmagasabbhoz!

Jó gerinces, karakán ember volt Gáspár; 89 éven át ügyelt, hogy a külvilág mit se érzékeljen bánatából. Egyedül Vilmával volt hajlandó osztozni. Keserű gombóc szorította a torkát. Most jegenye-egyenesen, mintha vigyázzállásban ülne, fejét megemelten, patakokban csorgott a könny az arcán végig.

Réges-régi orvos barátja a vállán nyugtatta a kezét.

– Jobb volt ez így, Gáspár! Legalább nem idegenek között, egyedül ment el. Lásd, neked lesz a nehezebb.

Gáspár csak rövid ideig ijedt meg attól, hogy valamikor – minden bizonnyal az igen közeli jövőben, elhagyatottan –, egyedül, idegenek között kényszerül a leghosszabb útra lépni. Bronston hadnagy egy pillanatra visszaszólt.

– Nem leszel egyedüli harcos! Idegenvezetőt mindenki kap, ki olyant, mint én, ki nálam jobbat, de bizonyosan nem leszel egyedül te sem.

Gáspár csak gondolatban tette fel a kérdést, hogy vajon Bronston hadnagynak a véres mezőn, ahol ifjú életét kellett sárba ölnie sokadmagával, volt-e vezetője.

– Most már tényleg mennem kell, és nyugodj meg, nekem is volt vezetőm, egy yorki közlegény, aki három nappal korábban ment el – szólt vissza a hang.