A kis nevesincs

Mint elderesedett hajú öregember felett, úgy járt el az idő a laikusnak azonosíthatatlan, lila kalászú növény felett. Magháza búzáéhoz hasonlít, nem volt kalászos, csak látszólagos a rokonság. Nem a száraz szalmán nyugvó gabonafej, csak haszontalan mása.

Bár szemet gyönyörködtetően színpompás, a szára sem hal el jövő terméséért, az utódokért. Zöldell, dús levelekkel ékesen, sorsa a hulló falevélé. Haszontalannak tűnő élete nem gabonaegységben mérendő. Senkinek sem veszi el az éhét, de a beton egyengette „szépített” panelközeg egyhangú kopárságát legyőzve, szomorúságba dőléstől menti önnön látványa azokat, akik azt hiszik, hogy észre sem veszik.

Csak mikor megkopaszodtak a fák, és sajátosan lila ősz fejéről bóbitaszerű, szétfonnyadt magházzal enyészik el, jut a korábban mellette járkálók tudatáig, hogy valami hiányzik innen, amitől jobb volt a kedvük.

Amint a számtalan, faggyal harcoló eb vonyítása eluralja a szétfehéredett tájat, emlékekből is törlődni tűnik. A kis nevesincs szétfagyott virág hiánya beletapos az őt korábban figyelmen kívül hagyókba. Nem tudják, nem is emlékeznek pontosan, milyen volt, de ő, mint őszi vetés a hó alatt, várja, hogy ismét megmutathassa magát mindazoknak, akik azt gondolják, hogy észre sem vették.