Ébresztő

Sötét, szűk utcában, a motort nem kímélve durrogtat végig a késő őszi, szemerkélő esőben, hidegre, esőre fittyet hányva a bőrdzsekis, fényszóróval is fitogtatva járműve s maga nagyszerűségét. Szívét melengeti az öröm, hogy kivilágításnak tapintható szilánknyi nyoma sincs, így még jobban érvényesül ő és a bőgő jármű. Nem is szereti kettéválasztani, hiszen motor nélkül elveszíti minden egyéni báját, az pedig nélküle mindössze halott tárgy. Együtt viszont mindenkit lenyűgöző, teljes egységnek érzi magát. Jobb oldalon egy kapualjban, ahová bőven bezuhog az eső, a lépcsőn ülve meg sem mozdul egy – talán harminc éves –, kimondottan csinos, láthatóan hajléktalan nő.

"Hibbant tyúkja! Legalább egy esőtől védett helyet keresne magának valahol, netán egy fűtött, zárt beugrót" – gondolta.

Megállt mellette bőgetve a motort, belső zsebéből kihúzott egy bankót, odanyújtotta és intett.

– Ülj fel!

Meglepetésére a nő keze nem indult a pénz irányába.

– Ne finnyáskodj már! Fogd, ülj fel a hátam mögé! Lesz hol aludnod egy kis hoci-nesze után.

A nő arca meg sem rezzent, olyan volt, mint egy szobor.

– Ez meghalt, vagy tetteti magát, végtére is ül… Ne csináld már, anyus! Itt van kétszer annyi, jó hónapig lesz mit enned.

A nő felemelte a fejét, tetőtől talpig végigmérte, jelentőségteljes megvetéssel fordította arcát oldalra.

– Egye fene, ha nem, akkor nem!

Indított és elment. Még nyolcszor-tízszer keresztülrobogott azon a részen. Tetszett neki, milyen jól érvényesül a motor pufogó hangja. Éjfél felé, eltűnt egyéb vadászterületet becserkészni. "Messze még a tavasz, de nyarat csinálok ma éjjelre", gondolta. 

Talán meg is tette. Az abszolút lépcsőzés rágógumival kevert, rózsaszín lufija, dél körüli, enyhén simogató brummogással térítette éberségre. Visszazuhant, jobb kezével a párnát eldobta, aztán zöld takarójáról a lépcső alatti visszabandzsító tükörben, kénytelen volt rájönni, hogy nappal van. Nyűgös, nyirkos ősz, esős, mint az este, és hideg, apró ráncokba szedte idegeit.

Egy fél vödör kávé leeresztésével korong alakú, nagy, édes kekszet tömött magába mértéktelenül, míg meg nem telt, mint a duda. Merengőn beugrott az esti jelenet, gondolta, megy, megnézi, mit csinál a nő. Berúgta a motorját, tekert a gázon, a kuplungot kieresztve, esztelen sebességgel lódult előre.

A nő ugyanott ült, mintha előző estétől mostanáig folyamatosan hideg vizet locsoltak volna rá, egyik vödörrel a másik után. „Kerge tyúk, ennek még a csontja is kihűlt!”

Miután a szemébe nézett, fordult és indított hazafelé. Nagyon gyorsan visszaérkezett.

– Na, kisanyám, ne ellenkezz! Bocs az estéért, tényleg megbántottalak, nagy állat vagyok. Ezt gyorsan idd meg!

Nyújtott oda egy termosznyi forró teát. A nő nem tudott ellenkezni, semmije sem mozgott rendesen. Ízületei, izmai, csontjai a hidegtől bénák voltak, remegett, mint a nyárfalevél. Olyan középkori lovagosan maga elé ültette a motorra és a sebességtől rezgő járművel a garázsába szállította.

– Matracot, paplant, párnát hozok, tavaszig itt kihúzod. Ne menekülj, és ne köszönd, ha haragszol az estéért, maradjon meg benned, ha meg tudsz bocsátani, tedd meg! Amint felmelegszik az idő, magad ura vagy. Addig nem engedlek, fiatal vagy még a kaszásnak. Nem is értem, hogy kerültél az utcára. Most aludj!

A nő, nem a parancstól aludt el, hanem a kimerültségtől. Világos volt, a délután utolsó gyenge fénye. Megébredt, ugyanolyan fényviszonyok között.

– Érdekes, talán percekre aludhattam, és milyen pihent vagyok.

– Nem, huszonnégy órája alszol – mondta a férfi.

– Te mit csinálsz itt?

– Huszonnégy órája várom, hogy felébredj.

– Miért?

– Egyrészt nem szeretném, hogy megint elmenj az esőbe megfagyni, másrészt némi utánpótlást is hoztam.

– Ne várj tőlem semmi viszonzást!

– Nem kérek viszonzást. Ha megbocsátanál, nem lenne baj. Nem kell kimondanod, ha nem teszed, azt is elfogadom.

– Ha ez megnyugtat, megbocsátottam, nem vagyok nyafogós típus. Azon az estén úgy döntöttem, ha örökre zuhog is rám az eső, akkor sem mozdulok el onnan. Elég pocsék volt.

– Vasakaratod az van. Hozzád képest én egy hernyó vagyok.

A férfi bámult maga elé üveges szemekkel, nyelt még egyet a reggelinek csúfolt kalóriabombából, hátrabökött a szuszogó paplanra, és odaszólt:

– Ébresztő, kisanyám! Csúcs lábaid vannak, sok mindenre jók, de most éppen járásra használd őket! Tűnés, de gyorsan!

– Ne légy már ilyen goromba, különben nem jövök többet.

– Sebaj, akad helyetted száz.

– Bocsi, ha ennyit fizetsz, bármikor jövök.

– Mondd a telefonszámodat, leírom!

– Várj, a nevem…

– Nem a nevedet kérdeztem. Barna, nagy fenekű, csöcsös…, mondd a telefonszámodat!

– Jól van, na! A számom 712 863 541. Téged meg mi lelt? A szemeid olyan üregesek.

– Most vagy hallucináltam, vagy elment az eszem. Lekísérlek, na, nyomás menjünk!

– Jaj, de gáláns vagy!

– Először is nem gálánskodom, csak szeretem becsukni a kaput éjjeli vendégeim után. Másodszor dolgom van.

Kitessékelte a cicababát, kétszer ellenőrizte, hogy rendesen bezárta-e a kaput, majd odaosont a garázshoz és kinyitotta az ajtaját. Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor meglátta, hogy csupán fényesre vikszolt kocsija és csodamotorja birtokolják a nekik kijáró lakhelyet.

– Akkor most hallucináltam, vagy megbolondultam ezzel a tegnap esti ázott verebes gondolatmenetemmel. Erre mondta a pszichológusom, hogy a bajt mindig csírájában kell elfojtani. Gyorsan fel is hívom, mielőtt még egyszer eszembe jutna az a marhaság, hogy idelakoltassam azt a libát.