A bakancstalpak csattogásához és harsogó
nótához szokott, sohasem zajtalan laktanyaudvar átmenetileg megfagyott, amikor
egy közismerten – több mint kettőig számolni tudó –, jó képességű hadnagy,
magából kikelt torokhangon elordította magát:
– Ceauşescu, hozzám!
Épp azt nézték, mikor
csap le az elhárítós tiszt – mindenütt ott levő, külön-önkéntes túlinformáló –
munkatársa. Nem történt semmi, azon túl, hogy egy besárgult arcú, alig ötven
kilós, alacsony, már-már katona-karikatúra, jó messziről visszakiáltotta:
– Parancs!
A tiszt, láthatóan élvezte
a név különleges használatának lehetőségét, a különben megszokott keménységű,
belső ordítozás, "hozzám" rendelésével ismételte.
– Ceauşescu, hozzám!
Már senki nem tudta,
hogy lekváros, vagy derelyés a helyzet, de a szükségesnél több számmal nagyobb
bakancsot viselő, öreg arcú közlegény kötelességtudóan poroszkált át mindenen.
A tőle telhető, legvigyázóbb állásban lejelentkezett, jó hangosan, hogy
mindenki értse, a belesulykolt reflex tevékenységével.
– Ceauşescu közlegény,
jelentkezem!
A közlegény adta, rövid
– a Ceauşescu nevet nem dicsőitő formában használó – élményében fürdött a
tányérsapkás.
– Rokona vagy az
elvtársnak?
Szegény, szétesőre
álló, árnyék-közlegény, ha ledobja blöffből az igent, senki nem merte volna
leellenőrízni. Ha nem is, a hadnagy tisztelgett volna neki, esetleg úri sorba
barnulhatott volna beesett, sápadt arca, de ő, a "jelentem, nem"
válasszal, minden jóra fordíthatót elvágott magától. A hadnagy nekibátorodott.
– Ceauşescu! – forgatta
a szájában ezt a “becses”, dícsérni való nevet, mint a rágatlan falatot. –
Feküdj!
Ceauşescu a földhöz
vágta magát, aztán felegyenesedett.
– Jelentem!
– Ceauşescu! – tekert a
tiszt egy alsó harsányat, a hirtelen lehetőséggel élve, hogyha másképp nem is,
de így legalább undorral is kimondhatja eme dicsőséges nevet: – Feküdj!
Ceauşescu, már meg
lehetett szokva evvel, mert az összes újoncnál szorgalmasabb hevenyben hasalt
és pattant függőlegesre.
– Ki van nyílva a
gallérkapcsod, Ceauşescu!
– Jelentem, nincs…
– Ceauşescu, feküdj! –
ordította a tiszt, mindahányszor ismételve a nevet. Lehet, hogy belül sajnálta
szerencsétlenkét, de ha nem most fröcsögi szét, szerte hallásközelben, egy
fegyelmezetlen, Ceauşescu névre hallgató katona nevét, mikor? Máskor is így szokták, ez volt a szabályzat,
semmit nem sértett meg. Ceauşescu közlegény ismét vigyázban feszített.
– Ha nem kérdezlek, Ceauşescu,
nem beszélsz! Megértetted, Ceauşescu? – sziszegte a különben átlagosnál kisebb
temperamentumú hadnagy. – Világos, Ceauşescu?
– Jelentem, világos!
– Lötyög a derékszíjad,
feküdj, Ceauşescu! – Valóban lötyögött rajta, hiszen az egész kerülete alig
volt egy manöken méreténél több.
– Vigyázz, Ceauşescu,
szorítsd meg a derékszíjadat, állítsd csattal középre!
– Kérek engedélyt
jelenteni!
– Akkor beszélj, ha
kérdezlek!
És folyt még, a
"feküdj-fel" egy darabig, mikorra Ceauşescu ki tudta nyögni:
– Jelentem, a legutolsó
lyukban van, illetve nincs több.
– Melyik az egységed, Ceauşescu,
honnan vezényeltek ide, és mennyi időre?
– Jelentem, a harmadik
üteg kettes szakaszában vagyok, Vlacsek tizedes alatt, ágyú-segédtaszigáló.
– Ceauşescu, hátra arc!
Ceauşescu, az egységedhez futólépés in- – a hasraesés előtt még a
"dulj"-t is hozzátette.
Néhány hétig szolgált,
nem éppen szerencsés nevével azon a helyen. Talán ő volt az egyetlen, akit
helyőrségről helyőrségre küldözgettek, leszűkült kurta szabályzati pontokra
hivatkozva. Csak csendben, hallgatólagosan, hogy senki ne tudja szemükre vetni,
a szidásra alkalmas – eleven Ceauşescu nevű – kincstári személyt, aki
bevonulásakor sem szenvedett a túlsúly gyötrelmeitől. Ezzel a névvel, akkor,
valószínűleg senki sem szenvedett jobban, mint ő. Talán a leciviledésig
tartott, hosszú kábultságban, folytonos fáradtsága. Másfél év után, már sehol
sem lutrizott, ha megkérdezték, simán vágta rá:
– Ja, kérem! Az
elvtárs, akire a legmeredekebben fel kell nézni, a nagyapám öccsének a
szomszédja – leánykori ágon – abból az időből, mikor még a hajnal is hasadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése