Zömök, már-már csöntörők bikanyakkal
botránkozott meg fejét simítva. Példának érezte magát a sok lecsúszott
őszülőhöz képest. Barna, tükörsima kopaszság hajatlanította koponyája púpját,
még a tükörbe is belecsodált a megelégedettségtől.
Hol vannak már azok a
régi szép idők, mikor az előszültek habozás nélkül habozták elgöndörödött
tincseiket vörösre, szőkére, barnára, vagy éppen feketére. Kreativitás-dúlók a zöldet,
rózsaszínt, narancsot és keveréküket is használták, az egyedül őt
megbotránkoztató deresedés ellen. Neki, mint másnak, ez nem volt tisztesen
őszülő halánték, vagy ezüstösödő, gyönyörű női haj.
Képzetében megengedte
magának, korántsem luxusnak minősítve, hogy a színkopaszodás, vagy festés
dilemmájából monolemmát válasszon. Otromba színű tarajuk átváltoztatására
irányuló, égő megaegója villámló túldominanciájáról habcinknyi fogalma sem
akadt.
Rizsporral kent,
porcelánfejű parókás ősökre gondolt, akik nem őszek, csak fejetlenek voltak.
Előfutárai természetesnek hebegett, merinó fehér, mai ezüstre pingált
kobakoknak.
Mily szép az égkékje
sötéten is, nyers a harmatos fű zöldje. Odaevezhetnének! Ám milliárdok képesek
nem cselekedni a helytelen és fejtelen, központosított őszülés ellen.
Pellengérlakó szárazak,
lógóak, messze ki a kicentizett szabvány világából. Tolerancia mélységes
tiszteletével gyűrte marokra lágy parancsgondolatát: „Kotrás az életből, vagy
legyetek olyanok, amilyennek elvárom, különben magyarázhattok folyvást
tetvészkedve. Én, a nem ősz tarkopasz, úgyis meg és/vagy kinyírlak benneteket.”
Saját, víztükör
csillogású, arany napsugarakat visszaverő szívjóságában gyönyörgőn,
elérzékenyülve dőlt hátra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése