Orcátlan népség!

Én önmagammal vívom harcomat, az ellenséget nem méltatom tusakodásra.  Gyalázatosan felemelt mihaszna, el akar gáncsolni, pedig mindent nekem köszönhet! Most is én vagyok az önpecsétnök, mint akkor. Vegyük tudomásul, nem csak ő körített ostoba szólamokkal, cefet lebenyekre hivatkozva. Tudna is ő mást mondani!

Tény, hogy jobb helyet talált a végzetes játéknak, mint amit magam jelöltem ki, néhány jeles társam tanácsára. Mit képzelt? Tán csak nem azt, hogy rendelkezik életem felett, s a magáéval?  Kiút csak a személyem megjelölte helyről vezetett egy csendesebb dicsőségbe. Így, a legfőbb bűne – még magamnak sem mondok mást, mint következetes előéletemben – magam, s ez által a nép bitóra juttatása. Ugyan mit számít az a néhány tízezer, hátramaradt akasztani való? Parancsot szegve, vesztesek alantas sorsára juttatott! Hiába ez a sok pecsételt, szép szavú okirat, innen marakodó, s velem együtt élni akaró urak közül? Gyalázatos bitang, kinél mocskabbat hátán nem hordott a föld! Hóhérjává lőn saját hazájának, ágrólszakadt pórfi, pór.

Most leginkább asszonyom s gyermekeim aggasztanak. Sorsukon változtatnom kell, hogy egy oktalan, az őrültséggel határos gőgségű személy, rossz kombinátor, de jó marionett kezébe helyezzem családom tagjait.

Mit változtat engedelmessége? Hivatkozott rá, de engem nem hatott meg! Maradnia kellett volna azon a tanácson, és befolyásolni embereit, nem gyáva fejjel hagyni őket parancsnok nélkül dönteni.

Hát legyen ő a legsötétebb ármány, mert jellemében olyat tett, amit én sosem mertem volna, és ezt nem vagyok hajlandó megbocsátani! Örök kötelesség mindennemű vezetőt – a legfelsőt – támogatni, és szabadulásra egyengetni útját. Holmi hitvány gyalogok akár tengernyi beáldozása árán is. Nem várhatja el tőlem senki, egy ilyen vigéc főleg nem, hogy azon pribékek martalékául nyúzassam meg magam, a „főkolomposnak” kijáró díjul, ami rájuk vár.

Kötelességszegésből átruháztam minden ilyen-olyan bőséget rá, de ugye nem fogja ezt komolyan venni sem jelen, sem utókor. A taktikai útvonalat, mégiscsak jogomban van – az összes legfőbb kollégával titokban tartva – magam megszabni.

Nem folytathatom előző életem, de úgy viselkedem minden létező irányban! A kis sovány királytalanságra vágyó sem vetemedett életét többre tartani enyémnél. Ám az engem eláruló, mégsem lehet legbelül áruló, mert engedelmeskedett… Ezerszer jobban, mint kik most itt hemzsegnek, koncot keresve. Mégsem ők lesznek az árulók, nem így akarom! Nem is tehetném. Ad abszurdum, önnön hősiességemet aknáznám alá. Hírnökök hozzák, hogy a legmagasabb szintekig osztogatják a halált, így nem marad más, mint az utókornak számtalanszor bebizonyítani, hogy áruló volt ő, a legmagasabb fokon. Különben engem tesznek azzá…

Tisztázni kellene egyszer s mindenkorra, hogy soha nincs felelős, akármeddig keresik. Ki kell találni egyet! Demagóggal őszintén szembenézni nem szabad, legfeljebb a sötét szobák sötét szobáinak sötét szobáiban. Ott is csendben, becsukott szemmel, hogy biztos ne lássak.

Hiú volnék? Á, dehogy, csak őszinte és alázatos, nem úgy, mint az a narcisztikus, zavaró, megkövezni való személyiség. Keserű drámám ez, őszinte felelősségtudatban cselekszem magam igazának, személyemnek, s nem utolsósorban tűrhető minőségű hátralévő életem megalapozásául. Hiánycikk lett az igazság és a bátor szemtől szembe nézés… Soha senki fel ne merje hozni ellenem, hogy saját magam tettem azzá! Ha a hatalomátadással kapcsolatban nem teszem meg a lépéseket, elbizakodottnak nézhetnének, és a történelem tudománya, esetleg hátrányosan ítél meg!

Adott szavam mindig megtartom! Olyan sok mindenhez nem volt jogom… Kioktatni, hogy kinek mihez van joga, mit tehet, mit nem.

Alávaló! A bitót elkerülendő, összeomlott formában is valamely családegyesítési formában, betonbiztossá szeretném tenni szerepemet. Legyen bár ő a legfőbb eszközöm!

– Papi, indulás befelé! Eleget sóderolt a vénségesen korhadt törzsű akácnak. Jöjjön, segítünk! Józsikám, fogd meg túlról, lépés indulj!

– Hé, maguk ketten, kicsivel több hálát radiálhatnának megmentőjük irányába. Álljon arra az ülődeszkára! Egyenesedjen fel! Elsüllyedt már a hajó?

– Persze, főnök, egy hullám sem fodrozódik utána.

– Kapitány! Megértette? Főnökök a hivatalokban vannak. Nos, most, hogy ebbe az egy használható mentőcsónakba befogadtam magukat, sokukat, a tényállás a következő:

Mindenki az evezőkhöz! Húzzák, ahogy csak bírják a part irányába. Amint fölsejlik a föld, elsüllyesztjük a ladikot, hogy senki, még véletlenül se vethessen semmi alaptalant a szemünkre, és mindenki kiúszik utánam a partra. Ha netán valaki nem tud úszni, vessen magára. Őt majd név szerinti hőssé emelem!

– Mondja öreg, maga tud úszni? – kérdezte kettő közül az egyik.

– Miért tudnék, soha nem volt rá szükségem. Egyáltalán, hogy jön ide ez a kérdés? Orcátlan népség!