Gondold végig mit mondtál!

Családi idill rázta meg Sósék villájának felső szobáját, amikor az egyik esti nyugalomra térés előtt, a teljesen fejlődésképtelen anyuka – óráján a tizenegy, képzeletbeli elütését észlelve – kedves gyomorideggel, aranyos mosolyt erőltetve magára próbált meg az áthatolhatatlan, törhetetlen burkon átjutni.

Csemetéje már a negyedik kemény évét taposta, kettős érzelmekkel. Egyrészt ki nem állhatta, hogy a két személyből álló, kirendelt szolgálószemélyzet folyton-folyvást befolyásolni akarja fejlődésében. Belepofáznak mindennapjaiba, és képtelenek tudomásul venni, hogy nekik az coki! Hagynák már végre önállósulni, ahogy egy bőven nem kisbaba normálisan teszi, és tanulják meg egyszer s mindenkorra, hogy ki az úr a háznál. Csak azért, mert bő húsz évvel korábban születtek, nehogy azt gondolják már, hogy amikor hanyatt akar feküdni, hasra vágtathatják. A napközbeni viszonylagos kussolásukat megszakítják csak azért, mert valami sötét este – amikor szerintük az úgynevezett gyerekeknek aludni kellene – leszállt, még nem dirigálhatnak, amit akarnak. Másfelől az önállósulás százas égőjébe erős wolframszál kell, hogy az ne csak pislákoljon, hanem bevilágítsa világát. Erre tökéletesen alkalmas ez a két szerencsétlen. Szolgáljanak és szolgáljanak!

– Őrület, már megint közeledik! Ha újra elkezd gügyögni, elkergetem a háztól!

– Mókuskám, aranybogaram, leszállt az esti tündér, meghoztam a finom, finom tejbegrízt. A nyuszi is kiosztotta már a párnákat, ott vár a macival.

– Ez hülye! Hagyjon már végre, hogy éljem az életemet! Legalább egy csajt hozott volna, vagy lábujjhegyen lekopna, amíg nem kap másra engedélyt. Most nincs szükségem a személyzet valamelyikére, majd úgyis ordítok, ha kellenek.

– Mókuskám, gyere, együk meg szépen a hami-papit, mesélek neked a sokszirmú bazsarózsáról!

– Na, ide figyelj, anyus! Kopj le, még van három életem, ki kell nyírnom két országot, nem látod? Amíg itt össze-vissza dumálunk és a fontos dolgokról elvontad a figyelmemet, már le is lőttek! Kétszeres melómba kerül, míg visszacsinálom.

– Ó, aranybogaram, hagyd már azt az oktalan játékot, van itt sokkal jobb, az építőkocka!

– Te tiszta dilis vagy, minek nézel engem? Inkább válaszd szét a kutyát meg a macskát, összeragasztottam őket rágógumival. Fegyvert is kell váltanom, nem tudok elég gyorsan ölni. Rengetegen vannak, mind az életemre törnek, vagy mimre. Van itt ez a nyúl, ahogy közel ér, előkap egy szolga nagyságú golyószórót és szétlő. Eredj, és segíts tarka piros tojást festeni a mézeskalács házikódba, valami tojós nyuszinak, te lüke!

– Cicamicám, már nagyon késő van, apuci is aludna... Nem is szeretném idehívni, ő már Bodri fülét vakargatja álmában, mert el is aludt közben. Én szépen elmesélem neked az összes gyönyörű mesét, csak gyere, kérlek, könyörgök, gyere, drága egyetlenem, és feküdj le. Kicsi vagy még, rászorulsz a pihenésre, és nem vagyok benne biztos, hogy ezek a játékok annyira jók.

– Ez borzalmas, sőt rettenetes! Ilyen krumpliművelt, szétsepert gondolkodású, repedezett szolgák közé kellett keverednem! Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! – gondolta a burkon belül ülő, aztán, hogy metálzöld ellenségeit zavartalanul irthassa első osztályú fegyverzetével, cápákat és szárazföldi ragadozókat küldhessen rájuk, kompromisszumos megoldást talált. Odadobott a kutya és macska közé még egy rágógumi maradványt. Szegények már sziámi életet éltek, hosszabb ideje szimbiózisban. A macska remekül tudott kutyául, a kutya meg macskául és leghőbb vágyuk volt, hogy ezt a kistermetű falkavezért, egyszer valahogy leválthassák, de hát az nem megy olyan egyszerűen.

– Na, anyus, nyomd magad a szobámba, vedd elő azt a marha mesekönyvet, amiből egy évvel ezelőttig hülyítettél, szép lassan olvass el tizenöt mesét, aztán gyere vissza, megértetted?

– Meg, csillagocskám – szeppent meg elhajlott rózsaszirom, vagy szélben szétszálló, magát neki megadó pitypang gyanánt.

– Megyek, kicsim. Ha elolvastam, jöhetek?

– Azt hiszem, igen. Ha szükségem van, majd kiáltok. Tartsd melegen a hülye pépet, adhatnál már rendes, férfihez illő, vendéglői egytálételeket, na meg jó sok zsebpénzt, hogy végre – most már itt az ideje ám –, elkezdjem élni az életemet, ebből a kínkeserves nyomorból valahogy kitörve. Kotródj, majd szólok, ha kellesz!

– Csillagom, akkor jövök, ha elolvastam azt a rengeteg mesét. Te csak játssz, de ne legyél ilyen durci-murci, mint egy meglilult habcsók!

– Na, puszi a hasadra, öreganyó! Most nem hívok zsernyákot életem veszélyeztetése miatt.

Milyen megalázó, azt mondják, kiskorú, sőt kisgyermek veszélyeztetéséért, pedig hát ki itt a családfő? Na, ki?

– Hát az apu – mondta egyre megszeppentebben és napról napra bátortalanabbul, az anyu nevű szolga.

– Gondold végig, mit mondtál!

– Hát ki volna, kicsikém, nyilván te.

– Megdumáltuk!

– Puszi, akkor majd reggel jövök.

– Remek. Teljesen a fejembe szaladt az adrenalin. Most nem kellesz.

– Rendben van, gyermekem – szepegte anyu nevű szolga, apu nevű már nem mert megszólalni. Nem a bátorság hiánya miatt, de valahogy úgy elromlott ez az egész, a négy esztendő alatt.

Aztán a rengeteg magának olvasás után, mint egy belőtt aranyhörcsögöt nyalábolta karjaiba, babusgatva. Valahogy lenyelette vele az életet adó táplálékot, és a kutyája fülét már rég leharapott, idegtől összerándult gyomrú férje mellé, szolgálaton kívül helyeződött reggelig, amíg a főnök aludt.