Szelíd, szédült belégző

Mikor megunták, és egy éjjel vízzel együtt löttyintették, szemükbe húzott sapkákkal a parkba osonva az egyik pad mögé, három napig ájultan feküdt. Egészen pici volt csak, nagyobbacska gyufaszál méretű. Megszokta a védelmet és gondoskodást, na meg hát, cseppet sem utolsósorban, a természeteshez viszonylag közeli, nedves, nyirkos akváriumbelsőt. Fuldokolt, aztán elájult. Időről időre magához tért és hidrogénért könyörgött, ami valahol a messzeségből nevetett a képébe szemtelen, bájos vigyorral, és páraujjának fenyítő mozdulatával utasította:

– Ne csevegj, te számkivetett!

Aztán végleg eltűnt, mint szódából a buborék. A második napja kicsit jobb volt és a harmadikon feltápászkodott. Széttárt kopoltyúkkal töltötte meg magát, hidrogén nélküli, sok oxigént tartalmazó, új elegyével. Farokuszonyaira egyenesedett, és az éjszaka kellős közepén korgó gyomorral elkezdett fel-alá sétálni.

Még szédült, nem állt át teljesen a vízen-kívüliségre, de lám, ebben a szabályban ő volt a kivétel. Korgott a gyomra, ki nem állhatta a szárított vízibolhát, de sehogyan sem tudta bajszos, szemüveges kidobójával ezt megértetni. Annyit érzett, hogy legyen akármi, ami ehető, meg kell ennie, mert éhen hal.

És ekkor, vesztére arra járt egy macska, aki egy nappal vagy kettővel azelőtt, finom desszertet találhatott volna a pad mögött, de a már teljesen átállott díszhal éhét a szomorú, könyörgő szemű macsek nem tudta ellágyítani. Egyetlen hatalmas, orrbefogott nyelés után a hal belsejében találta magát, ahol rövid sokk után kellett ráébrednie, hogy nem tud kibújni belőle. Három napig feküdt – kezdeti méretéhez képest többszázszorosra felhízva – a pillanatok alatt macskára szokott hal. Ha pockok vagy kisebb kóbor kutyák az első látogatói, valószínűleg az ő fenséges – szárított vízibolháknál mérhetetlenül ízletesebb – zamatukban gyönyörködött volna, és nem is tör ki a város azon negyedének kóbormacska-pestise.

Az aranyhal előbb bernáthegyi kutya, majd hízott disznó méretű lett. Néha látták a járókelők, de mire jelentették, mindig eltűnt. Tulajdonképpen a macskabarátok ellensége lett, és a kóbor macskák nem kedvelőinek titkos barátja. A hatóságot sem különösebben bizergette egy ilyen hasznos lény befogásának sürgetése. Mind azon töprengtek, hogy lehetne valahogy a kóbor kutyákra is rászoktatni, de az aranyhal – aki delfin, hízott rozmár, majd víziló méretűre terebélyesedett –, mikor önmagában ezt röviden végigtárgyalta, étrend-beállításról hallani sem akart, maradt az egyoldalú, neki tetsző macskaevés mellett.

Akkor tört ki a pánik, mikor a már teljesen elfogyatkozott kóbor nyivákok pótlására, udvarokban szabadon kóricáló házi kedvenceket is fogyasztani kényszerült, „az éhség nagyúr" alapon, hiszen már a vízilónál is dagadtabb volt. Ablakokon át a kiszemelt szundikáló cirmosokat – az addigra levegővel, minden szárazföldi lénynél tökéletesebben bánni megtanult, valamikori piszlics halacska – elkezdte kiszippantani és lenyelegetni.

Depressziós lett, hiszen tudatára ébredt, hogy fogy az állomány, és a leg-kóbormacska-ellenesebbek is, kedvencük nyomtalan, de egyértelműen aranyhaltáppá alakulása után, egységes szövetségbe tömörültek.

– Meg kell fogni bármi áron, élve vagy halva, ezt az elszemtelenedett, sosem-volt pontyot!

Bujkálni kezdett, igaz, addig sem lődörgött a főutcák korzóin, de már csak és kizárólag korgó gyomra miatt hagyta el rejtekét. Táplálkozni kell, táplálkozni muszáj alapon, kedvenc parkjában, egy éjszaka hatalmas, gyönyörű, sörényes macskával találkozott. Szédült és karikákat látott a éhségtől, enni akart.

– Cicamica, gyere közelebb!

Hebegte, aztán jó nagyra tátotta a száját – és soha többet nem hebegett semmit. A veszély egyszer és mindenkorra megoldódott, mikor a cirkuszból elszabadult, kivételesen Leó névre hallgató, balett-táncos hímoroszlán, beleunva a kódorgás éhségébe, végre egy nagydarab, szépségesen kövér, sőt felfuvalkodott, pontyszerű elefántra lelt. Megette és kifeküdt. Az egész város, a riadóztatás fület borzoló, ráncos muszmogásával telt be.

– Ki kell lőni az oroszlánt, hacsak éppen nem sikerül szelídítőjének befogni!

Mázlista és peches is volt egyben, mert tényleg rátalált a szelídítője a hússzor akkora kövérítményre, legyintett és szólt a kirendelteknek, hogy ez nem az, úgy látszik, oroszláninvázió alatt van a város. Már lőni akartak, amikor egy kipattintott oroszlánkörömmel Leó belekarmolta a földbe, hogy "macskaponty".

Szerencséje volt, az idomár észrevette még a sortűz levezénylése előtt. Elkezdett kalapolni.

– Emberek, fogyasztószerre gyűjt egy szerencsétlen idomár, akinek ez az agyonhízott Leója, egy fél év múlva sem bír karikákon átugrani és balettbillegni!

Daruval szállították el. Leó azóta is fogyókúrázik, a macskák újra elszaporodtak, az aranyhalak pedig mit sem tudnak az egészről.