Az elveszett firkáló

Régi történet ez, nem éppen szokványos. Élt akkoriban egy ember, aki megrögzötten mást sem tett, csak írt egész nap. Hóna alatt mappa, tele papírokkal, oldalán tarisznya, benne kalamáris és penna. Minduntalan megállt és írt. Az emberek kicsit flúgosnak vélték, a háta mögött járkáló-irkálónak, vagy firkáló-járkálónak nevezték. Szemtől szemben tiszteletet mutattak irányába, hiszen ők maguk írni nem tudtak. Ez az ember, amióta csak emlékeztek rá, nézelődött fel az égre, le a földre, vagy rájuk, és folyton-folyvást csak írt. Pennáját kalamárisába mártva félrevonult, leült egy helyre, megnyitotta a mappát, úgy tartotta, hogy senki ne lássa, mit ír, de írt. Néhány perc múlva, ha valami érdekeset látott, megint csak írt, irkált és járkált, járkált és firkált. Nagyon szerette az írástudatlanok társaságát, abban az időben ez könnyen elérhető célcsoport volt, alig akadt néhány írástudó. Azok a néppel ellentétben, nem csak a háta mögött, hanem szemtől szemben is kinevették. Esténként, a tábortűznél elővette mappáját, és felolvasott az embereknek. Azok tátott szájjal hallgatták történeteit, mindenféle csodás világokról, ahol olyan emberek laktak és olyasmiket csináltak, akikről és amikről még soha nem hallottak.

Az ámulatuk csak másnap reggelig tartott, utána megint nevették a járkáló-irkáló-firkálót.

Nevetésük mögött némi tisztelet lappangott, egy olyan tudományokban jártas valaki iránt, akiről nekik derengő fogalmuk is alig akadt.

Időnként idegen nyelveken beszélt, és azt lefordította nekik. Kevesen tudtak idegen nyelveken, leginkább a kevésbé szerencsések, akik valamelyik háború kapcsán az ellenség karmaiba kerültek, és egyáltalán nem örömteli időket vesztegettek foglyul ejtőiknél. Csak, mert életben akartak maradni, azért voltak hajlandók a gyalázat nyelvét megtanulni. Az ellenség nyelve, azonos volt a gyalázat nyelvével!

Ez az ember egészen más nyelveket beszélt, mint az ellenségeik nyelvei. Érdekes előadásokat tartott esténként. Mindig csak este! Napközben tudóskodott, tanult, gyűjtötte a leírni valót. Irkált, firkált, jött, ment, járkált.

Egyik este, amikor az egész közösség a tábortűz mellett, beszélgetve várta a napközben megmosolygott járkálót, hogy tartson nekik olyan előadásfélét, vidítsa fel őket, és nem utolsósorban olvasson jó sokat az érdekes történeteiből, amelyeket folyton és örökké magánál hordozott, hiába vártak. Nem jött a firkáló.

Valószínűleg elkódorgott, mondták másnap a helybéli hatalmasságok.

– Nem szeretjük, ahogyan ír, soha nem engedi, hogy beleolvassunk az írásaiba, nem is hajlandó a kezünkbe adni azokat, csak felolvassa őket, hosszabb unszolásra. Nem rossz, amit ír, de nem is túl érdekes. Talán a fellegekben lehet. Úgy vesszük észre, nektek tetszik, amit csinál, hát keressétek meg! Ha elkódorgott, hát elkódorgott!

S az elveszett firkáló lázba hozta a közösséget. Az asszonyok ríttak, a gyerekek bömböltek, még a férfiak is ujjaikkal a térdeiken doboltak. Esténként megfoghatóan tapintható volt az unalmas semmi, a firkáló vidítása nélkül.

Nem voltak a maguk urai, elég sok rimánkodás után kaptak szóbeli engedélyt, hogy – egye fene, munka után, ha még van hozzá kedvük és erejük – a hatalmasságokat nem érdekli, ha a környéken keresik.

A munkaidő itt sötétedésig tartott, a keresés tehát akkor kezdődött, és nem sok értelme volt, csak a holdvilágnál. Fáklyákkal kiáltoztak.

– Irkáló-firkáló, merre vagy, gyere elő, hiányzol!

Az irkáló-firkáló, aki szerintük elveszett, valójában elbujdosott, legyengült, megöregedett, megijedt, egyszóval félt. Nem akarta, hogy kitudódjon a titok, hiszen jól érzékelte, hogy megmosolyogják állandó gyűjtéséért és tudálékoskodásáért, de azt is, hogy szeretik, a maguk módján. Úgy érezte, megalázó lenne, ha tudnák. Jól elbújt az erdőben. Talált egy üres odút, ami céljának teljesen megfelelt. Gondolta, jobb lesz, ha senki nem találja meg, nem akart megszégyenülni. Fájt volna a szíve, és félt a nevetéstől. Hallotta, amint esténként kiabálják a nevét, de a vaksötét vadon a legélesebb szem látásától is megóvta.

Teltek a napok, az élelem hiánya is gyengítette, folyadék nélkül kiszáradt, és balszerencséjére egy kisgyerek, akit még nem fogtak munkára, de gombászni már elengedték, ráakadt.

Annyi ereje sem volt, hogy a gyerekre parancsoljon.

“Ide ne merj hozni valakit, és el ne mondd, hogy rám akadtál! “

Feküdt csak, szemeit tágra nyitottan, a pislogáshoz is gyenge volt, mint hajdani ifjú korában, egy tífusz közben, amiből szerencsésen felgyógyult, sok társával ellentétben. Amint a felnőttek hazakeveredtek a robotból, a gyerek odavezette őket. A férfiak hevenyészett hordágyon, vállukon vitték haza a faluba. Egyiküknek különös gondja volt arra, hogy holmiját, feltétlenül az utolsó darabig, megmentse. Az elveszett firkáló próbálkozott valamit, talán tiltásfélét közölni, de senki nem értette. Előbb megitatták, majd péppé őrölt gyermekeledelt etettek vele, amitől valamelyest erőre kapott. Csendesen suttogta:

– Az írásaim, az írásaim…

És még valamit mondott, amit nem értettek.

– A kalamáris, a penna…

Aztán mondott mást is, de nem értették. Az egyik fiatal szolgálatkészen ugrott, és tarsolyából előrántotta a mappáját, a kalamárist és a pennát. Ekkor mindenki elhűlt. A penna egy fafaragvány volt, a kalamáris szintén kékre festett tömör fa volt, és a mappát sem papírok dagasztották egyre szélesebbre, hanem szépre csiszolt, egyforma nagyságú deszkadarabkák.

– Ó, Uram! Miért kellett magamra hozni ezt a szégyent? – suttogta az öreg a fekvőhelyén. – Nem tudok írni, emberek, soha nem is tudtam. Olvasni sem. Az összes történet, mind itt van a fejemben, magam találtam ki őket. Írni senki sem tanított, de úgy szerettem volna tudni. És nem csak írni, hanem sokkal többet. Ennyi adatott nekem, és most meg kellett érnem, hogy lelepleztetek. Pedig az a hely nyughelyemnek is megfelelt volna.

Aznap este mindenki odament, és kezet csókolt az öregnek, aki nem érte meg a másnapot. Az emberek már nem az elveszett firkáló, flúgos mászkáló-járkáló-irkálóra, hanem az estéiket bearanyozó öregre, egy maguk közül valóra gondoltak. De hogy a dolog ki ne tudódjon, minden fennmaradt holmiját elégették, és a hatalmasságoknak meghagyták azt a tudatot, hogy náluk bölcsebb írástudót temetnek két nappal később, ha már úgysem szerették.

.