Amíg csak röfögsz!

– Baj lesz, öregem, nagy baj, azt mondták, holnap kinyírnak!

– Kérem szépen, én fiatalabb vagyok magánál, az ilyen bonyolultabb kifejezéseket még nem értem, lehetne egyszerűbben? Mi az a kinyírás? Fájni fog?

– Ja!

– A fülemben, meg az orromban is vacakoltak, azt kell mondani, nem volt kellemes, de utána annyi ennivalót adtak – moslékot, igazi békebelit, nem olyan poros kavicsosat, amit utálok –, jól kivisítottam magamnak.

– Öregem, reggel kinyírnak...

– Mi a túró az a kinyírás? Fáj?

– Azt hiszem, nagyon fáj!

– Magát is kinyírják?

– Nekem mázlim van, láthatod, mekkora vagyok. Te is lehettél volna kan, de megoperáltak...

– Jaj, az nagyon fájt, de rengeteg ennivalót adtak utána, mind a kétféléből. A moslékot szeretem nagyon! Na, röffentse már végre el, mi az a kinyírás!

– Nem fogsz többet enni.

– Maga most belém állította a frászt! Az, hogy fáj, nem számít, de adjanak enni, hiszen az az egyedüli normális – szerintem mindenki más életében is – cselekedet az életemben. Nem szabad mást csinálni, csak enni, értelmet ad!

– Rokonlelkek vagyunk, én is nagyon szeretek enni!

– Na, akkor menjünk, visítsuk ki magunknak a pótkosztot!

– Nézd, barátom, reggeltől nem lesz se rendes, se pótkoszt.

– Ne ijesztgessen, legyen szíves! Örülök, hogy barátomnak szólított, életében először, de el sem tudom képzelni, hogy ne egyek. Azt a kövecses, rágós vackot, úgy utálom. Maga szereti? Na, röfögje már!

– Nem szeretem egy cseppet sem. Nekem az igazi ínyencség, a "moslék a la vályú-alja".

– Milyen szépeket tud mondani! Az mi?

– Naponta kétszer kapunk. Te egyszerűen csak mosléknak nevezed, pedig igazi szakácsművészet az. Meg is bolondulnék, ha azt a ropogtatni valót kellene folyton ennem, kiszárad tőle a disznó szája. Igaz?

– Főnök, röfögje már ki – egye fene, ha fájni fog, csak egyek utána rendesen, ahogy kell, mert sokkal többet fogok visítani –, mi a szösz lehet az a kinyírás? Mindent kitalálnak ezek! Maga sokkal több disznót ismer, mint én, mesélje már el!

– Semmi különös, ki fogod bírni...

Minek ijesztgesse, gondolta az öregedő kan. Látott már néhány ilyet. Mindig túlerőben vannak, képesek még őt is kinyírni, ha sokat szolidarizál, bár nagyon sajnálja ezt a szegény gyermeket, az összes többivel együtt, de most mit csináljon?

– Én alig ismerek egypár disznót. Mostanában, mióta ilyen furcsa lett az idő – állandóan magához kell bújnom, ha nem haragszik, mert fázom –, hajnalonta szoktam hallani, hogy nagyon éhesek a kollégák. Úgy visít egyik-másik, aztán jóllakatják őket, mert abbahagyják. Milyen lesz holnap?

– Hát, nem olyan nagy ecere-mecere, általában pár röffenésnyi idő alatt abbahagyják.

– Tehát viszik nekik a hatalmas adag fájdalomdíjat, mindenféle jót. Hogy is mondta, "moslék a la vályú-alja"? Azt viszik nekik!

– Ez így van, kedves barátom. Ne ijedj meg, az egész addig tart, mint két vakarózás. Észrevettem, hogy ott a sarokgerenda a kedvenced. Én nagyobb vagyok, az ajtó tokjához dörgölőzöm. Időnként elvisznek, nem is tudod, miről maradtál le, de kajával pótolják. Na gyere, feküdjünk le, aludj egy jó nyugodtat, ahogy kell, hogy rendesen tudj emészteni!

– Röfögje már végre el, főnök úr, hogy mi az a kinyírás!

– Magad is elmondtad az előbb, hogy nem kell tőle félni. Gyere már aludni, barátom!

– Mostantól mindig barátjának fog nevezni?

– Amíg csak röfögsz!

Beoldalogtak a karámból, miután minden "moslék a la vályú-alját", tápot és egyebet benyakaltak, és az igazak álmába merültek. Az öreg kan, még együtt érzőn harapott kettőt-hármat ifjú kollégája fülébe, aztán reggelig fel sem ébredtek...