Homályosan világos megoldás

– Nevezze meg a segédeit!

– Nevezze meg maga, irgum-burgum!

– Két szemtanú is lesz, ahogy a szabályok előírják, akiket segédeknek nevezünk, aztán maga is. Legalább a békés elnyugvása előtt nem tudnak rám kenni semmi lovagiatlant.

– Igen magas a lovad!

Puff, lecsapott egy nagyon nagyot kihívója bal arcára, a markába szorított egy pár kesztyűjével.

– Lesz még egy párbaj, ha netán túléli, miután felgyógyul!

– Maga is nevezzen segédeket! Különben, milyen fegyvernemben szeretne utazni?

– Utazni, kérem szépen, lovon szoktam, a fegyvernem legyen a kard! Megfelel?

– Négy-öt egyenlő részben, elegánsan csomagolva, vihetik segédei haza. Egyáltalán, párbajképes maga?

– 426 párbajom volt!

– Na, ne játssza meg magát! Nekem is volt ötven, szegények, mind árvákat és özvegyeket hagytak maguk után, de amit most állított, az külön párbajért kiált. Így már három egymás utáni párbajunk lesz!

– Szegény barátom, nem elég magának az egyszeri kivégzés, egymás után háromszor szeretne miszlikbe felaprózódni?

– Különben, hogy létezik, hogy annyi párbajt túlélt?

– Azt is mindjárt elmagyarázom, csak válasszon fegyvernemet a második kihívásra, sosem lehet tudni alapon!

– Úgysem éri meg, szegény barátom!

– Nagyon sajnálom magát, azért, hogy ne vegyem el teljesen az életkedvét, válasszon!

– Mondjuk, legyen pisztoly!

– Bölcs választás! Kard és pisztoly közül, egyszer kard, egyszer pisztoly. Na, adja már ide azt az almát a bal markomba, és most figyeljen! Apropó, a fejfedőjét odatenné, ahová akarja! Valahová le a fűbe.

– Békülni szeretne?

– Dehogy, csak mutatok valamit. Rendben, az a hely pontosan megfelel. Na, most figyeljen ide!

Két hajítással magasba repítette almáját, és mire kihívója, hajszálait marokkal tépte volna ki, ő harmincnégy, egyenlő szeletben továbbított minden almadarabot, a körülbelül tizennyolc méterre, fűben lapuló sapkába.

– Nem szeretek korán párbajozni, legyen mondjuk tíz óra!

– Az szabálytalan, úgy tudom! Öt és fél hat körül szoktuk csinálni.

– Ilyen, a párbaj-törvénykönyvben sehol sincs lefektetve!

– Nézze, én olyan későn nem párbajozok!

– Megértem magát. Ha nyilvánosan bocsánatot kér, gyönyörűen visszavonulhat, hosszú és becstelen életére.

– Ne csinálja már! Tudja, hogy a nyilvános bocsánatkérés rosszabb az öngyilkosságnál.

– Nagyon sokkal rosszabb! Az ilyen helyzetekben ugyanis, tulajdonképpen a társadalmi elvárás dupla csövűje, az öngyilkosság volna, de magából azt nem nézem ki. Bocsánatot tehát nem kér?

– Nem lehetne valami megbékéléssel, vagy a fene tudja mivel megoldani a dolgot? Tudja, úgy kifelé, mert végül is, akkora nagy sértés nem történt. Tulajdonképpen kit érdekel, hogy maga is kedvesnek találja az én kedves feleségemet. Valójában ez hízelgő, nem?

– Látok valahol a messzeségben, a láthatár peremén is túl, egy homályos megoldási lehetőséget.

– Mondja, kérem! Mondja! Különben tegeződhetnénk is.

– Most még nem, csak ha elfogadja és végrehajtottam. Azt gondoltam, hogy nagyon porosak a kesztyűim. Mondjuk, egy rendes félórányi porolásra – ezek tudja azokhoz vannak szokva –, ha rendelkezésemre méltóztatna állítani jobb és bal orcáját, gondolom, a dolog megoldódhatna mindenféle bocsánatkérés, pellengér meg miegymás nélkül. Ja, és ha akar, utána tegeződhetünk is.

– Hogyne, kérem, hogyne! Látom magam is, hogy porlepte a becses kesztyűje. Kezdheti, itt a zsebórám, ha az időmérés gondokat okozna.

A kesztyűporolás elkezdődött és lefolyt. Kihívóan megváltozott a kihívó arcocskája. Majdnem eldőlt már, de az utolsó tizenötnél a gálánsan visszaszámoló kihívott erőt öntött bele, és nullánál kezet nyújtottak.

– Nos, köszönöm, örülök, hogy ilyen barátra leltem. Jut eszembe, ha innen az emberek szeme elé kerülünk, arcod bebordázódását, majd jól ráfogjuk egy haramiatámadásra.

– Tudtam, hogy a barátaim csak gáláns emberek lehetnek.

– No, lóra fel, menjünk!