Úgy legyen, gomolyag!

Csak egy pamutgomolyag volt a kuka mellett, valakinek megtetszett, és zsebre vágta. Zöldellt a ragacstól, de egyszer mindenkinek lehet szerencséje. Sosem látott még mosógépet. A vízzel is csak esőcseppek formájában találkozott. Most olyan tiszta lett, mint egykoron gombolyítása közben, vagy azelőtt. Ki tudja?

Gyönyörködött magában. "Hiszen én csillogok! A fekete nagy semmire lehet nézni, de rám nem, olyan sötét vagyok! Sötét puding körvonalazott krémhatása, amitől mindenkinek kicsordul a nyála."

Megtalálója előbb egy ajtó kilincsdíszévé akarta tette, de nem vitte rá a szíve. Naphosszat nézegette, simogatta, dédelgette, magával alig törődött. Mikor elmélkedett, a kopottas, tisztára mosott, ragadványmentes gombó-bongó kicsi semmiben gyönyörködött.

Az a kicsi semmi, előbb a marcipán figurákat kezdte el leértékelni, aztán már mindent becsesnek látott. Szürke egérré minősítette le, a hosszú ideig bálványozott  megtalálóját. Eldöntötte, hogy övé a világ!

Ugyebár ő, a szürke, ragacstalan, gyönyörűséges, kibomlott pamutgöngyöleg, úgy vélte, joggal küldheti cérnagyári segéd-selejtnek, iniciálé-mentes – pedig de iniciálés volt neki az elején, tán évekig – sületlennek gondolt, hordóba szorított jótevőjét.

Már rég ismerték egymást. Ezek a gondolatok a pamuttalan tulajdonos tudatába, valami gombolyagból emberbe szálló, telepatikusan átkommunikálódtak. Fájdalom szőtte be koponyáját, szívét, lelkét, és még sokkal többet foglalkozott egyre önteltebb, folyton csak kopó, szeretett gombolyagjával.

A földdel borított, ragacsos korában is szerette, így mikor fekete pocséksággá lett, még ezerszer jobban. Szíveket látott benne, pedig nem voltak…

Fekete gombolyag eldöntötte, hogy csőbe húzza ezt a recésnek látott nullát, egyre kevésbé kedvelt, nagysenkit. Egyáltalán, hogy merészkedik a közelébe? Ő, gombolyagok gombolyagja, gombolyagokkal akar gombolyogni! Ez egyértelmű! Meg is kezdte a gombolygást, és gombolygott, csak gombolygott felfedője szívének fájdalmára, aki így is ember maradt.

Tudomásul vette, hogy ez a gombolyag már nem az a gombolyag. Betette a fagyasztóba, majd kivette, és százszoros adag mosószerrel, borsószemnyire mosta.

Az elszánt kis vakarcs, zsugorodásában egyre csak visított: – Segítség, könyörülj rajtam! Én sem bántalak tovább, szeretni foglak, mint azon az első napon, és az azt követő években, megmentésem után!

– Úgy legyen, gombolyag! – mosolygott, a többszörösen lelki mély rúgást kapott jótevő. – Mától a szakállamban tartalak, hogy közelebb lehess hozzám!

– Szeretlek, jótevőm! – ordította  borsószemnyi, és minden erejével belekapaszkodott – egy végső, nagy ráébredés után – ismét szeretett jótevőjének szakállába.