Valami búcsúzás, vagy mi...

Utca végéből, az épphogy fagyott, nyirkos keménységű, kietlen időben, toporgón, kezeit zavarában összekulcsolva, egy pózna mögül les a leveles gyerek. Tavaszodik, március van, rügyezhetnének már a fák, megengedhetne a fagy is, az a halvány zsemlyeszínű szürkeség komor felhők mögül kibukkanva, ideje lenne, hogy átvegye az uralmat. Nem jön a télnek tudomásul venni, hogy lejárt az ideje, és halálnak halálával halt. Fickósan rugdossa az utolsókat, még a hó is elkezd apró pelyhekben szállingózni.

Bátortalanul odalopózik a kiszemelt házhoz és bedobja a levelet. Nyolcadika van, valamiért úgy érzi belül, olyan, mint egy háztól elrugdosott, szomorú bűntudattal bámuló kutya, pedig oka nincs rá.

Csokoládéízű emlékképet nyel. Az udvaron semmi mozgás, sem a lány, sem a háziak. Bedobja a levelet az eresz alá, és visszalép, hópehely formájú, apró könnyekkel áztatott rejteke mögé.

A hóesés beleerősített. Latyakosan olvadón, de ujjnyi vastagon terült mintegy a semmiből mindenre. A rakodó pályaudvar hangosbeszélőjén összevissza dirigálták a szerelvényeket, amelyek – egyik a másikkal ütközve – kellemetlen csattogással juttatták eszébe, hogy ez egy ilyen utca. Nem szép, cementgyár porával borogatott, hanem kettéosztott, széles sugárút méretű földút, a közepén végigronduló, szürkés, fényképnegatív árnyalatú töltéssel. Az egész utca egy iszapos folyosó volt, mint kétsávos autópálya, elválasztva, ahol a szemközti szomszédhoz csak jókora kerülővel lehetett, egy átjáró alatt eljutni.

Már az orráig sem látott, nem is rejtőzködött. Ilyen kihaltnak számtalan éjen látta ezt az utcát, de hogy nappal is az, nem gondolta. Szeretett volna beülni saját zsebébe, de azon az estén valahogy kihízta. Két kezét már nem szeméremből fogta össze, egy szívet ölelt át. A ház előtt lassan letette, és elindult haza.

Egy jó hónap után találkozott a fogszabályzójától már megszabadult, még mindig csokoládéillatú múzsa romjával, aki piros bársonyon üldögélő nyuszi sanda mosolyával, hevenyből örökre kronicizálódott amnéziával, az egykori szerelmet földre hullt mázsás szikla sebességével pottyantotta ki, valahol a szívétől egyre távolabb eső, talán már önmagán is kívül álló tokból. Két orcára mért cuppanóssal köszönte meg az olvadás után megtalált, pacává ázott, alig olvasható, egyértelműen neki szánt figyelmet, és ellibegett.