Határátlépés

1989 közepén ismét nagy bajba keveredett Markovics Sándor, az örök lázadó. Most éppen azért, mert a szalonnasütéhez rakott kis máglya nem akart lángra kapni. Rádobta hát a keze ügyébe kerülő első papírost, ami történetesen éppen a párttagságikönyve volt. Csak akkor eszmélt rá cselekedete súlyára, amikor az már jó nagy lánggal égett.
Igazi szalonnasütő virtuóz volt, ezért nem állított le semmit, meg sem próbálta kimenteni a menthetetlent. Amúgy sem járt pártgyűlésekre, mindig Kaktusz Edömér, a falu első számú presbitere és párttitkára mentette ki, majd utólag beírta jelenlévőnek.
De ezt ezt még ő, Edömér sem tudta volna elsimítani. Amikor meghallotta a megyei párttitkártól, hogy az esetet továbbították a bíróságra, megijedt. Rettenetesen beszélt románul, ritkán is kellett ráfanyalodnia, de akkor megkérdezte az aktuális feljebbvalóját, mire számíthat az ő kebelbarátja.
”Madarat tolláról, embert barátjáról”, morogta vészt sugallva a párttitkár, mintegy jelezve, ha sokat mocorog, ő is hasonló sorsra kerül, majd kibökte, hat-nyolc évvel megússza. Kaktusz Edömér párttitkár ekkor kezdett el csak igazán gondolkodni, majd intézkedni-ebben a sportágban igazi csúcstartó volt.
Már a parókia udvaron állt a gyászmenet. Szólt is a tiszteletesnek, hogy ideje lenne a koporsó elé állni, aki úgy tett, mintha nem látna és nem hallana semmit, majd elindult befelé és hátrakiáltotta.
- Véletlenül nyitva felejtettem az öltöző ajtaját.
A presbiter-párttitkár végignézett magán, bement, feltette fejére a papi sapkát, vállára vette a palástot és szólt Markovics Sándornak.
- Befeküdhetsz pajtás!
Az némi viszolygással tekintett a koporsó belsejébe, még idegenszerű volt, aztán úgy döntött, miután úgyis nagyon sok időt fog hasonló környezetben tölteni, ám legyen. Beheveredett, rátették a tetőt és négy gyászos képű megemelte.
- Segítene, Jula néném?- lépett oda az egyik öregasszonyhoz Edömér.
- Igen, fiam.
- Maga mindig mindenkinek segít, visszafelé legyen szíves váltsa fel a mi drága Sándorunkat!
- Már hogy érted ezt, gyermekem?
- Miután átkelünk, ő ki fog szállni, s ha visszafelé üres koporsót cipelünk, valószínűleg furcsállanák a határőrök. Rendkívül összevissza történik a váltás, nagyon hosszú az ellenőrzött szakasz, talán húsz kilométernyi. Lovon közlekednek, de valamiért most biztosan érzem, hogy találkozni fogunk velük. Szerencsénk, hogy a temető túlsó oldalától alig harminc méter a határ. Jula néném, támogassa bajbajutott falubélijét!
- Nem addig a', Edömérkém, még az anyádat is pelenkás kora óta ismerem, nemhogy téged. Engem aztán ne gyömöszölsz semmiféle koporsóba! Emlékezhetsz, amikor szomjas voltál, beléd töltöttem három liter vizet, s mert azt mondtad, a bal füled cseng, a jobbra rásóztam egy jókorát. Így már kiegyenlítődtél.
- Meg kell mondanom, ennél szebben nem tudtam volna elmesélni azt a gyönyörű napot, de most Sándorrról van szó, akit nem hagyhatunk tömlöc mélyére csusszanni. Emlékszik-e a mondásra? Akinek halálhírét keltik, az nagyon sokat fog élni.
- Ezt ismerem. Van másik?
- Aki koporsóba fekszik, az addigi életének még egyszeresét éli!
- Ez már tetszik, a kilencvenediket töltöttem.
- Induljunk, drága testvérek.
- Egészen úgy beszélsz, mint egy pap! - vigyorodott el Samu.
- Muszáj, Samukám, viszont én kényszerből is érthetetlen gagyogással beszélem a román nyelvet, ezzel szemben te folyékonyan hadarod. Majd szükség esetén odabökök, te leszel a közvetítő.
- Ne ijesztgess, titkár-presbiter! Eszembe sincs ilyen lovas katonákkal beszélgetni, túl sok mindent hallottunk felőlük.
- Ez most kegyeleti határsértés lesz, bízd ide, csak megfelelőképpen tálald.
- Mit csináljak?
- Úgy beszélj, ahogyan kell.
- Aha..
- Asszonyok, zendítsenek rá a negyvenhatodik zsoltárra, aztán folyamatosan a "Tebenned bíztunk elejétől fogva", illetve a "Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik"-ra. Felváltva énekeljék őket, legalább öten-hatan folyamatosan zokogjanak. Beállok kellemetlen csapatvezetői helyemre. Sándorom, nyugodj meg, úgy cidrizel, hogy a remegéstől el fognak ejteni.
Elindultak a falun át, ki a mezőn, neki a rétnek. Már látszottak a kopjafák. Ők gyásztól elandalodott képpel, zokogva hagytál el a temetőt, és mint aki se jobbra, se balra nem lát, mentek neki a szántott határsávnak. A párttitkár jól sejtette, éppen jött a váltás. A járőrparancsnok tisztelgett, ő visszatisztelgett, levette sapkáját, ő is, mélyen meghajolt, ő viszonozta és a lovasok eltávolodtak.
Az őrtorony még messze volt, aki nem ismerte a területet, mint ők, tényleg eltévedhetett volna, mert alig valami emlékeztetett arra, hogy ott egy országhatár terjeszkedett. A helybéliek mindent jól ismertek, ők pedig ballagtak tovább, mint érettségi előtt a diákok.
A jérőrparancsnok feltehetően szörnyű fáradt lehetett, úgy öt percnyi kocogás után csapott belé a felismerés. Egy lovashuszár nem fordítja meg egy helyben, hátsó lábán olyan gyönyörűen a lovát, mint ő. Odaügetett a csoport végére, ordított egy hátraarcot és előre hajolva, mint régi csaták harcosai, lova farát püfölve vágtatott vissza.
Jula néni szeretett volna még úgy száz évet élni, egy bokros szakasz mögött valóban megtörtént a helycsere.
A szakaszvezető csak nézte, amint a gyászmenet megbolondul.
Sándor már biztonságban volt, el is indult az első túlországi falu irányába, hogy bejelentkezzen. Előbb tartózkodási engedélyt kér, majd mindent ami ezzel és ehhez jár. El fogja mesélni mi történt vele, így valószínűleg politikai menedékjogot kap.
A menetünk megfordult, mint mondottam, közeledett, ezzel meglepve a katonákat, akik géppisztolyaikat kibiztosítva várták a koporsóval támadókat. Azok csak jöttek, úgy tettek, mintha nem is látnák az egyenruhásokat.
- Állj!
Az elől menő, papi öltözékes meglepetést színlelve tekintett fel, majd hátrabökött Samu irányába. Minden fegyver rájuk szegeződött.
- Vitéz uraim, nagy a mi bánatunk. A falu legszeretettebb asszonyát, mondhatni mindnyájunk nagyanyját és anyját veszítettük el. Úgy mentünk el a temető mellett, hogy észre sem vettük él-e, hal-e....
- Ember! Velünk is találkoztak!
- Igen? Ez egészen meglep... Csak a nagy bánatunkra emlékszem, és ha Kurta Tándorka nem unja el magát, tán még mindig mennénk. Azt mondja a gyerek: "Mán megettünk a temető." No, ekkor fordultunk vissza. A helyzetre való tekintettel, kérjük szíves bocsánatukat, hogy végre visszaadhassuk őt az anyaföldnek. Végül is semmiféle nagyobb vétséget nem követtünk el...
Majdnem tapsvihar kerekedett, annyira tetszett nekik az újabb fordulat, de észbe kaptak és nekikezdtek zokogni. A lelkésznek öltözött Kaktusz zordabban és komorabban nézett, mint egy valódi református pap, de a kis szakasz parancsnoka gyanút fogott.
- Én ezt nem hiszem el, emeljék fel a koporsó tetejét!
- Na de vitéz úr! Azt szeretné, ha...
- Sokféle csempészési módszerről hallottam már, ez is az egyik lehetséges változat. Azt mondtam, nyissák fel, nem szeretnék tüzet parancsolni!
Előzőleg megbeszélték Jula nénivel, hogy élethű holtat alakítson, de hát lélegezni mégiscsak muszáj, ezért picit féltek. A palástos Kaktusz odaszólt hát:
- Emberek, emeljék le a fedelet!
Kiskutya Dezső és Felnagy Balázs hajtották végre a kérést. A szakaszvezető leugrott nyergéből, odalépett a pirospozsgásan mosolygó Jula néni mellé, nézegette.
- Ez olyan, mintha élne...
Megfogta a kezét.
- Meleg...
Elkezdte tapogatni a pulzusát, aztán átment a másik oldalra is, majd mindenki megrökönyödésére föléje hajolt. Saját lélegzetét is visszatartva, hosszú ideig hallgatta, aztán felegyenesedett, levette sapkáját, lehajtotta fejét, s mint egy szégyellős gyermek, sem jobbra, sem balra nem tekintett, csak maga elé suttogta.
- Bocsánatot kérek, legyen neki könnyű a föld és bocsásson meg neki Isten!
Visszaballagott lovához, nyeregbe ült, egy halk "tisztelegj" parancs után elköszönt, megfordultak és elvágtatattak.
- Mit kéne megbocsátani Jula néninek? Na, túl vagyunk a nehezén, nyissa már ki a szemét!
Jula néni nem válaszolt. Néhányan még odamentek, és egymás után zuhant rájuk a felismerés, hogy a presbiter-párttitkár szépreményű új mondása nem működik. Jula néninek már csak a teste feküdt ott. A nála húsz évvel fiatalabb leányából felszakadt a bánat.
- Árva lettem én, akár az egyedül szálló madár! Mi lesz velem hátralévő életemben? Ó anyám, ó szegény édesanyám!
Bizonyos értelemben megmosolyogtató, mikor egy hetven fölötti személy árva gyermeknek tekinti magát, és bár tudták, hogy életútja végét tapossa Jula néni, ilyen furcsa és váratlan távozásra mégsem számítottak.
"Most mit tegyünk", keringett mindenki fejében a gondolat, de az elől álló átvette az irányítást.
- Lajoskám, Zsuzsikám, gyertek mellém, mint két ministráns!
- Kaktusz bácsi, mióta lettünk katolikusok?
- Nem lettünk azok, de a katonák ezt úgysem tudják. Induljunk, most már tényleg szívből énekeljék azokat a zsoltárokat ott hátul!
A sokkal összeszedettebb és megrendültebb menet elindult.
- Gyerekek, melyikőtök tud jobban futni?
- Hát ki más, mint én. A fiúk jobban szaladnak!- szólt Lajoska.
- Nem igaz, mert én is jól futok! - furakodott elő a kislány.
- Na kisfiam, akkor te most elrohansz a tiszteletes úrhoz, és megmondod, hogy jöjjön, mert temetni kell. Jula néni meghalt! Kislányom, te a doktor úrhoz futsz, és mondd el neki nagyjából ugyanezt!
A két ember ugyancsak meglepődött a hírttől. Egyszerre volt érdekes és hátborzongató az eset. Nem beszéltek össze, mikor is tehették volna, de a bejelentést két nappal korábbi dátumra állította ki a pap, az orvos pedig a halotti bizonyítványt. Nyomban telefonált a községházára, hogy Jula néni két nappal azelőtti halálát elfelejtette bejelenteni. Mire megérkezett a hivatalba, már ott is két nappal korábbra állítottak ki minden bizonylatot.
Mindkettőjüket megdöbbentette a váratlan halál, egészen más dolgoktól féltek, de úgy látszik, azokat szerencsésen megúszták.
Az emberek álltak a sír mellett, már tényleg zokogtak és néhányan énekeltek. Messziről meglátták az érkezőket. A lelkész civilben volt, fejet hajtott a presbiter előtt, majd valamit a fülébe súgott. Az hátraszólt.
- Emberek, most körmenetet csinálunk, a katonák úgysem tudják, hogy nálunk ez nem szokás.
Nem szerették volna, ha rájuk látnak. Néhányszor körbejárták a temetőt, kerestek egy olyan helyet, ahol semmilyen irányból, a toronyból sem vehették észre őket és ott megtörtént az újabb ruhacsere.
A pap és az orvos is húzták az időt, nem árt ha négy-öt óra eltelik a halál időpontjának beálltától. Sötétedéskor kezdték a temetést, amikor már biztos volt, hogy Jula néni nem fog közel kétszáz évet élni.
Sokak emléke vált semmivé azóta, de Kalapos Julianna, a falu Jula nénijének neve még a Skandala hírét is túlélte, mert a derék lázadóra ma már a kutya sem kíváncsi.