Vacsorameghívás

Ádáméknak nem nagyon akaródzott elindulni, erre a bulival egybekötött vacsora meghívásra, de egye fene alapon, ha már úgyis – a kifelé örök szüzességet fogadott – Hilda új barátja hívta őket, ám legyen. Sem buliba, sem vacsorába még nem haltak bele, akármilyen unalmas is volt.

A zökkenőkkel teli indulás és maga az út is maradandóan felkavaró élményt okoztak. Az "örök szűz" új barátja, valamiért Forma 1-es pilótának gondolta magát, és gyalogátkelőtől gyalogátkelőig gyomor a szájba, majd kilőve teljes sebességgel indított, és csikorogva állt meg. Majd szétesett a különben új, mégis rozzant Dacia.

Bementek. A negyedet ismerték, a hangulatát nem. Az udvar kellemes légkört árasztott, mindössze az egyik lakásból dübörgött valami rettenetes ritmusmontázs, különben minden nagyon lakályos volt. A folyosóról jobbra egyenesen a dübörgő lakás irányába indultak. Csengettek, majd kopogtak. Újra csengettek, és miután ököllel püfölték az ajtót, végre valaki kinyitotta.

– Bocsi! A zene elnyomta a csengőt – mondta egy lábon majdnem alvó kocsmaszag.

Megfordult és visszaimbolygott, mint aki jól végezte dolgát. Végül is valaki jött, egye fene! Három kócos lány egyszerre dugta ki fejét a konyhából.

– Sziasztok!

– Sziasztok – válaszolták.

– Csajok, gyertek be, csinálunk egy pár szendvicset!

A csajok bementek és az ajtót Ádám orrára csapták. Majd a házigazda felesége résnyire kinyitva, kiszólt, ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki azt sugallja, "nyomás, ha ide evett a fene, legalább ne az én nyakamon ülj".

– Menj a szobába!

Ádám kopogott. Semmi! Újra kopogott, megint semmi. Benyitott. Az egy szem gyári rekamién, egy jobb oldalára dőlt lány aludt, akire egy – a fényviszonyok között barnának megítélhető hajú, borostás, mackós kinézetű – huszonéves támaszkodott, lábát végigdobva a heverőn. A lány derekát párnának használta.

– Szia! Hogy hívnak? – motyogta az ajtónyitó.

– Ádám vagyok – és kezet nyújtott.

Az ajtónyitó, álmos szemeivel a kinyújtott kezet késleltetett érzékeléssel észlelte, és lassított filmekben látott jelenetekhez hasonlóan viszonozta.

– Ülj le!

Ez már kicsit problémás volt, a heverő keresztben és hosszában is foglaltsága miatt.

– Nyugodtan ülj rá, nem szívbajos a fickó.

– Úgy érted, üljek a palira?

– Pontosan. Stramm fiú, meg sem kottyan neki, különben is alszik – motyogta.

A bömbölő zenétől alig lehetett érteni valamit.

– Szereted a Bomby-t?

– Nem, kimondottan utálom!

– Akkor felteszek egy lemezt, várj. Csak a kedvedért, ha már utálod.

És felrakott egy rettenetes Bomby lemezt, dübörgött tőle a lakás.

– Mondd, és miért nem szereted a Bomby-t?

– Olyan idióták, tudod.

– Mit szeretsz?

– Hát a B.K.T.-t, Landáékat, esetleg a Smafu-t.

– Szóval a Bomby-t nem szereted?

– Nagyon nem szeretem, pajtás.

– Akkor a kedvedért még három-négy Bomby-lemezt felrakok, mert én nagyon szeretem.

– Remek. Legközelebb, ha esetleg valamikor a következő században nálunk jársz, a kedvedért én is felrakok néhány B.K.T.- lemezt.

– Csuda jó lesz. A pálinkát is utálod, mint a Bomby-t?

– Azt nem utálom kimondottan, ilyen vacsoravendégségben meg szoktam kóstolni.

– Ja, vacsora! Jöhetnének már a csajok a szendviccsel!

– Szendvics lesz a vacsora?

– Aha. Ilyen különleges alkalmakkor, mikor vendég van, mindig szendvics a vacsora.

– Gyakran van vendégetek?

– Előfordul. Tulajdonképpen éjjel-nappal.

– Nem dolgoztok?

– Dehogynem, de kurvára unalmas. Ülünk és kártyázunk, olyan álmosak vagyunk, hogy majd lefordulunk a székről, és várjuk, hogy hazajöjjünk. Itt legalább nyugalom van.

– Na, várj, itt egy üveg pálinka – mondta, és átnyújtott egy fél literes barackot. Maga is fogott egyet. – Erő, egészség!

– Ha nem baj, esetleg egy poharat is adhatnál!

– Mi a francnak? Megisszuk az üvegből, van itt még néhány reggelig.

– Néhány üveg?

– Igen. Személyenként mindenkinek kijár az a néhány üveg pálinka reggelig. Várj egy cseppet, most már tényleg látom, hogy kényelmetlenül ülsz, finomkodsz itt a Tötyével. Felültetem.

Odament, megfogta a mackós Tötye bal vállát, felültette, két baráti pofon között elmagyarázta neki, hogy vendég van, lesz szíves ülve maradni és beszélni. Tötye értelmes gyerek volt, látszott rajta, csak az a néhány üveg pálinka tompította egy kicsit. Engedelmes, jóravaló fickóhoz méltóan belekezdett a Toldiba,

– Menj odébb egy kicsit, Rozit is fel kell ébreszteni! – motyogta az ajtónyitó.

– Hagyd békén, hadd aludjon!

– Nem ér, vendég van, olyankor minimum elvárás, hogy legyünk ébren!

Rozit is felültették, picikét megrázták a fejecskéjét. Meglepetten tekintett körül.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Hol a fenébe lennél, itt a bátyuskádnál – válaszolt az ajtónyitó.

– Á, szóval ti rokonok vagytok.

– Ja, a húgom és a sógorom.

– Itt laknak?

– Nem. Van nekik egy albérletük, de már három hete nem voltak otthon.

– És így részletekben alusztok?

– Ja, egymást váltjuk.

– És ő fel szokott téged kelteni?

– Na, azt próbálná meg! Különben én nem nagyon alszom, ahhoz elég a munkahely, tudod, két kártyaparti között megtámasztom a fejem, és alszom négy-öt órát. Kevés alvással beérem.

– Csúcs vagy, pajtás!

Ádám, miközben a másik Tötyét ébresztgette, egy sörös kriglibe mentette üvegének nagyobbik felét. Koccintás után leeresztette a pálinka maradékát, ami így is azonnali tarkóncsapással hatott.

– Te, öreg! – mondta az ajtónyitó lassú, vontatott, de ellentmondást nem tűrő hangon –, kitöltötted a pálinkád nagy részét a kriglibe, légy szíves meginni, nem szeretem, ha a vendég visszautasít!

Ádám egészen addig ódzkodott, amíg a fickó ki nem nyitotta a szekrényét, és meg nem mutatta a fegyvergyűjteményét.

– Tudod, ezeket a bambák mind vadászkésnek nevezik őket, tulajdonképpen azok, de mind külön-külön funkcióval. Ez itt zsigerelő kés, olyan éles, ha időnként kedvem szottyan rá, ezzel borotválkozom. Melyik tetszik legjobban?

– Hát mondjuk, az a szamurájkard hosszúságú, ott keresztben.

– Tudod, az azért van, mert az tényleg szamurájkard.

– Aha!

Innentől Ádám már nem ellenkezett, hanem leeresztette a potom három deciliter barackot, és kezdett hasonlítani környezetéhez. Bejöttek a lányok is a szendviccsel.

Nagyon úgy tűnt, hogy a konyhában is pálinkalerakat volt, csak kicsit különböztek Tötye párjától, aki nyitott szemekkel aludt, s aki mellett párja rendíthetetlenül szavalt, már a harmadik éneknél tartott, és nem hibázott.

– Jó memóriája van a srácnak – motyogta az ajtónyitó –, a gond, hogy csak piásan. Láttam már józanul is, de akkor mindent elfelejt. No, felteszek még egy Bomby-lemezt, gyertek, csajok táncolni! Tötye, ébresztő, kezdődik a tánci-tánci! Szólj a húgomnak is!

Elkezdtek tánci-táncizni – ahogy ajtónyitó nevezte a műveletet –, és a kevésbé részegek egészen felpezsdültek, sőt még Tötye is magához tért, és hatalmasat ordított, nejének hátsójába markolva:

– Hú, de szép az élet! Legalább olyan szép, mint a feneked, Rozi.

És ment az andalgás, az amúgy kőkemény rockzenére, hiszen a teljesen leamortizált állapotú társaságban már senki nem tudott valóban ugrálni. Ádám odaszólt az ajtónyitónak:

– Te, hol itt a fürdőszoba?

– Az nincsen. A folyosó végén találod a mellékhelyiséget. Ja, nincsen villany, kiszereltem. Az öregasszony itt mellettünk csúcs süket, de nem szeretem, ha éjjel mászkál.

– Akkor végezze a dolgát a lakásban?

– Nem vagyok a gyámja, oldja meg, ahogy tudja!

Ádám kibotorkált az ablak nélküli, minden oldalról zárt, ébensötét folyosóra. A látási viszonyok mínusz nullát mutattak. Végigtapogatta a falat, aztán egy hézagnál eszébe jutott, hogy ott jöttek be, tehát néhány lépcsőfok is van. Jó lenne, ha nem törné össze magát. Egy lépéssel jobbra lépett, bal kezét hosszan kinyújtva, ha megint fal következik, vegye észre. Következett! Ment tovább, míg elért egy ajtót. A klórral vegyült, nem éppen pipereillatok egyértelműsítették a helyszínt.

Úgy döntött, hogy látatlanban úgysem fogja megtalálni az erre kijelölt helyet, és láss csodát, valaki vállon ragadta, hogy majdnem a plafonig ugrott ijedtében.

– Hapsikám, még pár lépés!

"Őrület, ez éjjel is lát, sőt talán szemek nélkül is!"

– Na, várj, vezetlek. Ott van, oda menj! Hallod a kopogást? Megkopogtattam az ajtót, fogd meg a kilincset, bemész. Ügyes!

Az ajtónyitó nem volt bizalmat sugárzó ebben a világosság nélküli helyzetben.

– Visszatalálsz?

– Mint a huzat! – “ csak tűnj el!", gondolta Ádám.

– Várj, majd végigkarcolom a falat vállmagasságban. Itt van a zsigerelő késem. Azon tartsd az ujjad, úgy visszatalálsz.

– Ragyogó! Ennél jobb ötletet régen hallottam. Megyek nemsokára.

Ádám keservesen bár, de visszament. Benyitott. Szemet gyönyörködtetően szép társaságot talált. Tötye és gömbölyű fenekű felesége ugyanott hevert. Két horkolás között, még az asszony fülébe súgta, hogy "Toldi György veresebb lőn a főtt ráknál, homályosan látott a szép napvilágnál…", aztán horkolt tovább. Ajtónyitó is elaludt, csak úgy a szőnyegen, felesége szendvicset majszolt álmában.

Ádám barátnője s a – cseppet sem örök szüzességet fogadott – saját barátja nem aludt.

– Na, húzzunk el innen nagyon gyorsan!

– Húzzunk! – hebegte Hilda barátja, és kitántorgott kocsijához. A többiek követték.

Az éjszakai város kihalt utcáin, aki nem tudta, azt hihette, épp azon a nyári éjszakán rendezik meg a téli olimpia szlalomozását… Igaz, nem szokványosan sítalpakon, hanem kocsival.

– Örök szűz Hilda, ha nem haragszol, legközelebb ezekhez nem jönnénk vacsorázni.

– Nem haragszom. Mi volt a probléma, megbántott valamivel? Kicsit magának való srác.

– Á semmi, dehogy bántott! Eltér a zenei ízlésünk, ennyi az egész.

– Aha – válaszolta a tompára részegedett örök szűz –, így már érthető. – És hazamentek.