Tárlat

Képeket látok a falon. Az egyikről rám bámul egy sunyin vigyorgó, inkább alattomos, mint mosolygós rondaság. Ebben a közegben ő a szépségideál. Ezt tudja is, túl sokan hozták tudomására az elmúlt századokban. Mosolyból grimaszba ránduló, fricskázón lenéző bandzsasággal uralja a termet.
Gőgdölyfű lovagok és göngyölített hájú, tokás gyönyörűségek ijesztgetnek a másik falon. Ők egyre kövérebbek és arcuk kezdeti vidámsága, röhögőn beképzelt világszépségük tudata mögé torzul napról napra.
A másik falon mértani idomok helyezkednek tökéletes síktudatukban, az idő teltével egyre szerényebben, ők kellenek legkevésbé. A látogatók egyike sem választott még közülük szépségideált. Sokan megnézik, "ilyet én is tudnék csinálni", az is tény, hogy kevesen próbálják meg. Bár ki tudja? Lehet, hogy otthon szobáik falát díszítik velük.
A negyedik falon más semmi, csak napraforgók. Olyanok, melyektől az embernek önmagáról alkotott, pöttömnyi benyomása, hirtelen óriásivá növi ki magát, és az az érzése, hogy nem csak a falon, egymás mellett álló képek napraforgói, de az egész világ egy napraforgófejekből álló képzet. Sárgán és ragyogón fordul minden és mindenki éltető napja felé.
Középen szokatlanul, ám nem illúziórombolóan, egy szánalmas ruházatú, kopottas, mocskos szürkés kötéssel áttekert fejű, kalapos figura. Valahogy beleolvad abba a hatalmas napraforgó mezőbe, mintha maga is része volna. Csonka fülével, szeme sarkából, sok napraforgó társsal bandzsítani próbál a napra, több kevesebb sikerrel, de nem adja fel, megpróbálja.
A sunyi mosolyú közben elaludt. A kockák, csak úgy vannak. Királyok, királyfik jönnek-mennek. A hústornyok éjjel elsötétülnek, egyedül a napraforgómező világít mindenkor.