Elnök úr, mi a gond?

– Én, kérem, feltaláltam a teljesen biztonságos, szárnyalás nélküli – régóta vágyott –, szerkezeteket nélkülöző, igazi emberi repülés módját. Nem is értem, eddig rajtam kívül, hogy nem jutott senkinek az eszébe. A hőlégballon elvét, már hosszú ideje ismerjük, ez teljesen kitérít szokott nyugalmi pályámról. Oly sok ember vágyát csak most tudom megvalósítani, és milyen, de milyen olcsón, energiatakarékosan. A bátrabbak, akár maguk is összerögtönözhetnek – szinte percek alatt –, egy teljes repülés-elősegítőt. Ha valaki napokig akar repülni, akkor feltétlenül gyári, biztonságos szerkezetre van szükség, de a sarkon árusított luftballonok bármelyike alkalmas erre. Nem, kérem, nem töltjük meg előre meleg levegővel, hiszen akkor nem találmány lenne, hanem koppintás. Az egészben az a találmányi rész, hogy a repülő ember, a lufit szájában tartva, orrán belélegzik, a száján pedig ki. Így előhevítés, üzemanyag és minden egyebek nélkül, maga pumpálja a lebegés gyönyörének tápját a szájában tartott játékléggömbbe. Bátrak és kevés ideig repülni vágyók, minden előzetes légi lityi-lötyi nélkül, egyszerűen veszik a lufit. Orron be, szájon ki, és már repülnek is! Akik hosszabb ideig akarnak szárnyak nélkül szárnyalni, azoknál a lehető legegyszerűbb, könnyűbúvár, pipás megoldást tudom ajánlani, rögzítéssel; ha netán elaludna, se tudjon másképpen lélegezni, mint az orrán be, száján ki, és egy jókora szundítás után, valahol egész máshol madarak között ébredhetne.

Nem, kérem, nincs szükség ejtőernyőre! Maga az ejtőernyő kitalálása, feltalálása is – vagy nevezzék, aminek akarják – otromba és szükségtelen túlbonyolítás, hiszen, ha a zsebébe berak még 20-30 játék léggömböcskét, bármikor, egy szétpukkadás esetén addig cserélheti, ameddig csak akarja. Mivel ezek igen kicsi méretűek, akár több százat is zsebe foglyául ejthet. Igen nagy sajnálatom övezi azon embermilliárdok szegény sorsát, akik találmányom pillanatáig nem juthattak ezekhez a gyönyörűségekhez.

Tiszteletre méltó találmányi bizottság! Mielőtt találmányomat bevezetnék, jog-védenék a nevemre, és Nobel-díjra jelölnének, kérem, próbálják ki maguk is! Biztos vagyok benne, hogy az élmény szavakba nem foglalható.

Miért hápognak? Elnök úr, kérem, úgy néz rám, hogy attól félek, megvacsoráz. Remélem, evett már?

Jaj, de mozog az orrcimpája! Kicsit öregedett is, úgy összegöngyölődött egyenletes ráncokba felemelt homlokredője. Most már az arcizmai is átvették a rezgést. Mi a gond?

– Maga feltalálgató, mennyit repült ezzel a szenzációs röppentyű módszerrel?

– Én, elnök úr, a valóságban semennyit, mert tyúkész kellene hozzá, hogy ne legyek száz-, vagy ha akarja százezer százalékban biztos az igazamban. Álmomban annál többet. Bocsánatot kérek, rosszat mondtam? Látom, már mindenkinek rezonál az arca, és gyomorkorgást is hallok. Á, értem! Már behívta a titkárnőt, hogy végre iktassa, mindenki vágyát kielégítő, világraszóló találmányomat.

– Micike, még nem vacsoráztunk, ezt a kövérkés alkatú, jó húsban levő, alacsony vacsoraembert fogyasztanánk el, mert feltaláltuk a kannibalizmust!

A nagy messzeségű lufirepülés gyárosa igen nagy szemeket meresztett, nézett szomorúan. Csüggedten fordult sarkon, és elvágtatott egy megértőbb – szinte garasoskodóan egyszerű zsenialitását majdan megértő –, nem pénzéhes, nem üzemanyag pocsékoló, nem túlbonyolított repülő eszközök drága világát elősegítő bizottság reményében, mely szomorú könnyétől elhomályosult szemei előtt lebegett.