Ez sem száz százalék

Lenyűgözte a még gyermek Ödönt a vásári komédiás – művésznevén Lajcsi, a madárember –, akiből számtalan egyed járta az országot és vitte sikerre a madárfejűséget. Csodálta, amint a tehetségtelen, bemagolt szöveget daráló, monoton hangú pasas parancsainak engedelmeskedve az utasításokat olyan művészi átéléssel továbbította közönsége felé, csipogva, "szárnyaival" csapdosva, hogy azok elbűvölten tódultak ki a kopott sátorból, és újságolták atyafiaiknak, hogy menjenek nagyon sürgősen, mert olyat látnak, amilyet még életükben nem. Egy embert, akinek madárfeje van, sőt az egész ember egy madár, Lajcsi, a madárember!

Lajcsi tízszer olyan intelligens volt, mint menedzsere, és sokszorta tehetségesebb. Arra rendkívül ügyelt, hogy közönsége egyszerű, nem madárember fejjel meg ne pillanthassa. A fellépésnek otthont adó sátrat és kerekes, tákolt lakókocsiját, kizárólag inkognitóban hagyta el, valamilyen hatalmas sapkával, álszakállal. Nem akarta kiábrándítani közönségét, hiszen láttak egy madárembert, hadd maradjon meg bennük ez a nem egészen hétköznapi élmény.

Sétálgatott a vásárosok között, egy csendesebb helyen megállt magában motyogva.

– Ej-ej, hát ti vagytok a madarak, nem én, de ha ez kell nektek, szívesen adom.

Nem vette észre a karnyújtásnyira mögötte ácsorgó Ödönt – nagy tisztelőjét –, aki mindezeket meghallva, még sokkal nagyobb művészt látott a – biztosan nem Lajcsi nevű – cseppet sem madáremberben, aki félrenézve megrettent, hogy lelepleződött. Ám Ödön, egyetértő mosollyal, szája elé tette az ujját, jelezve, hogy pszt…, erről csak ők ketten tudnak. Így a "madárember" megnyugodva térhetett vissza a következő előadásra.

Esteledett, Ödön is hazabandukolt, szülei könyvespolcáról leemelt egy könyvet, bizonyos Edgar Allan Poe-tól és elkezdte olvasni. Az első nem tetszett. A második, "Az elveszett lélegzet" már jobban. Ezután Franz Kafkától, Az átváltozás következett.

A csótánnyá változott, szerencsétlen tisztviselő története nyűgözte le, akit előbb megértő családtagjai mind egy szálig elhagynak, és ember nagyságú, fekete csótánylétben végezte saját szobájában. Döbbenetesen hatott rá, és rájött, hogy Lajcsi, a madárember és Gregor, a csótánnyá változott ember csakis rokonlelkek lehettek. Ami ennél fontosabb, ő is rokonléleknek érzi magát, a madáremberrel és Gregorral is.

Gondolkodott és rájött, ezeket a csodálatos művészeket, Lajcsit, a madárembert, Poe-t és Kafkát, aki olyan megkapóan tálalta egy ember csótánnyá változását, egyesíteni kell. El is döntötte, hogy mihamarabb felveszi a Lajos Gregor nevet, és ő lesz a bogármadár.

Elképzelte, hogy teljes felső testére hajából és szakállából vörös – lódarazsakra emlékeztető – bolyhot hoz létre, szárnyakat növeszt. Talán ez egy kicsit nehezebb lesz, de Lajos Gregor előtt két példakép is mintázta a lehetetlen nemlétezését. Egy erdőszélen fészket rak majd, és ügyel, ne saját magát egye meg. A madarak ugyanis bogarat esznek, arra is vigyáz, hogy ne féljen önmagától, hiszen a bogarak menekülnek a madarak elől. Nem tétlenkedett, olyan ember volt, aki feltétlen tisztelettel adózott példaképeinek. Meg is valósította tervét, ami neki nem tűnt sem grandiózusnak, sem nagyra törőnek.

Ott ült a fészkében, az erdő szélén, Lajos Gregor, a bogármadár, aki elől menekültek a bogarak, és állandó zuhanórepüléssel közelítettek felé sasok és héják. Csak az utolsó pillanatban rettentek meg, hogy ekkora bogár nem létezhet. Az élete nem volt könnyű, de kimondottan szép, művésznevéhez méltó. Végül is elérte a bogármadárságot. Mindössze azon töprengett, majdnem éjjel-nappal fészkében, hogy mit kezd magával – Lajos Gregor bogármadárral –, hogy a társadalom hasznos tagja lehessen, legalább úgy, mint Lajcsi, a madárember, és akkora méltósággal, mint a magára hagyott Gregor.

Megvakarta az orrát és meghökkent.

–  Hová lett a csőröm?

Végigsimította a felsőtestét is, eltűnt a bolyhos lódarázs-éke! Felpattant fészkében és kinyitotta a szemét. Az ágya szélén ült…

Ödönke, halványan még emlékezett valami álomfoszlányokra, amelyek a frászt hozták rá. Kidülöngélt a csapig, megmosta az arcát, leeresztett egy nagy pohár hideg vizet, visszabotorkált az ágyáig, leült a szélére és elkiáltotta magát.

– Mama!

Édesanyja bement és megkérdezte.

– Mondd, Ödönkém, én egyetlen Dönci fiam, mit szeretnél reggelire?

– Egy biztos, sem bogarat, sem madarat. Mondd, anyu, ki az a Lajcsi?

– Rengeteg Lajcsit ismerek, nem tudom, melyikre gondolsz.

– A madáremberre!

– Nagyapád mesélte, hogy gyerekkorában vásári komédiásoknál látott ilyet. Miért kérdezed, kisfiam?

– Á, semmi, csak azt mondd még meg, létezik-e olyan, hogy valaki felébred – ha egyszer Gregornak hívják – és bogár lesz belőle?

– Csótány, kisfiam?

– Az, mama!

– Nem létezik, de egy nagyon híres írónak van ilyen novellája.

– Mondd, mama, miért ír ilyen marhaságokat, ha egyszer nem létezik?

– Talán azért, kisfiam, hogy valamit közöljön általa, amit másképp nem tud.

– Most már csak afelől nyugtass meg, hogy bogármadár nem létezik!

– Nem, kisfiam, olyanról még nem hallottam, ami nem zárja ki, hogy esetleg létezhet.

– Ne létezzen, mama! Nem akarom!

– Rosszat álmodtál?

– Rondát. Reggeli! Kérem a reggelit!

– Ilyen tiszteletlenül? Nem árt, ha az ember tiszteli példaképeit.

– Kicsodákat tisztel?

– Akikre felnéz. Rólad beszélek, te szoktad mondani, hogy apádra és anyádra felnézel, és tisztelsz minket.

– Milyen igaz! Akkor, azt hiszem, igazságtalan voltam Lajcsival is, meg Gregorral is, tán még Kafkával és a Poe nevű pacákkal is. Véleményed szerint kizárható, hogy bogármadár legyek?

– Egészen biztosan nem, de ez sem száz százalék…