A parancs megsemmisül

Gogó mellett, hat négyzetméteres, teljesen semmivel berendezett sötét szobájában megszólalt a telefon. Olyan igazi régi – kurblisból átalakított –, ami csak azért sem volt hajlandó feladni. Tette a dolgát, akár biciklipumpát is rá lehetett volna szerelni, akkor sem romlik el.

Gogó odanyúlt, felemelte a beszélőt, és mielőtt annyit mondhatott volna: "igen, tessék", egy erélyes hang ráparancsolt.

– Dögölj meg!

Gogó – titkon – titkosszolgálati ügynök volt, fedő munkájával a vágóhídon serénykedett, úgy havonta két-három napot, az ideje többi részét átgyúrva, kocsmákban és szórakozóhelyeken töltötte, illetve szorgalmasan besúgott. Engedelmes parancsteljesítő, igen okos ember volt, rögtön megismerte a főnöke hangját.

Az ezredes mindig egy szóban adta a parancsokat, amelyeket kozmetikázás nélkül, lelki békéjének meg nem lazításával, feketén-fehéren teljesített. Megszokta, hogy a legidiótább parancsra is sarokba állított nyulam-bulamként illendő viselkedni, és merev eleganciájú "értettem" válasz után, bizonyos mérlegeléssel, valamilyen formában azt illik teljesíteni.

Nem volt gonosz, csak rossz, de nagyon! Ám ettől a parancstól gyorsan kijózanodott. Nagyon felébredt, felpattant és elgondolkodott. Nem volt vicces ember a főnök, igazi ezredes. Haja, a hirtelen sokktól, piros színű lett. Elővette az ágy melletti nylon szatyrából az utolsó fej hagymát és megette. Megszokta a bizarr ötleteket, ha másról lett volna szó, talán nem is hezitál, belül pengve, de lelki szemei előtt, egy ide-oda dűlt – hófedte –, fekete keresztes temető jelent meg, ahová az ezredes "dögölj meg" parancsára kerültek a bentlakók.

Felhörpintette kávéját a lenti bárban, kért négy dupla konyakot, és kidolgozott három parancsteljesítési módszert. Az egyik, hogy végrehajtja a parancsot, a másik, hogy törekszik a parancs végrehajtására, a harmadik, hogy megsemmisíti a parancsot. Ez utóbbi mellett döntött.

De ebben a titkosszolgálatban parancsmegsemmisítésre még soha nem volt példa. Ezért, stratégiaváltással, némi csendes meditálás után, tervét tótágas akciónak nevezte el magában.

Beöltözött utcai zsebóra-beállítónak, és várt. Nem hiába, az ezredes, valamilyen formában mindig ellenőrizte, hogy végrehajtották-e a parancsot. Meg is jelent. Inkognitójának megőrzése érdekében, kék napszemüveget, kecskeszakállt és szafari kalapot öltött. Gogó erről ismerte meg, és készségesen ajánlotta ambuláns zsebóra-beállítási szolgáltatását, amit a gyanútlan ezredes el is fogadott.

Gogó, talán egy megszeppent mókusra hasonlíthatott leginkább. Az ezredes ezért nem gyanakodott, mikor órájában a pontos idő helyett, főnöke halálának időpontját állította be. Ezek a titkosszolgálati órák, ilyen egészen speciális – rongyszaggató – feladatok elvégzésére is alkalmasak.

Gogó hazament, lefeküdt, nyugodtan visszaaludt lekékült sokkjából. Óvatlan volt, túlságosan magabiztos. Megszokta, hogy nagyon összetett a munkája. Rutinszerűen állította be a halál időpontját, a többi funkcióra nem is figyelt, pedig ezek az órák, nagyon nagy körültekintést igényelnek.

Főnökének ütött az órája, és a "dögölj meg" parancs megsemmisült, ám vele együtt egy mellékfunkció ebben a pillanatban, a sok-sok kilométernyi távolságból, Gogót a szigorúan titkos helyőrség főhadiszállásának közepén lévő csapatzászló-rúdjának tetejére rántotta. Most ott lobog, emlékeztetve egy nem teljesített parancsra. A szabályzat szerint ugyanis, az elhárító elhárítója, elhárítójának elhárítását is magára vonja.

Gogó ott lebeg, gondtalan élete után örök emlékként, soha meg nem ismétlődő, csodás korokra emlékeztetőül. Pedig jól emlékezett, hogy a spicliképző első leckéjén tanították a legfontosabb szabályok legnagyobbikát: a soha szó nem létezik.