Óriáslakás

Szép új lakásba költözött Döme. Épp a felmérő – első –, még nem egészen a beköltözés teljességét magában rejtő látogatással bíbelődött, a rácsodálkozással! Örült, hogy végre saját fészkét nem toronydaruk keretezte, biztonsági látásgátlók mögül teheti. Ilyenkor még semmi nem tökéletes. Bokáig gázolt az olajos sárban, tégláról téglára lépkedve, majd megállt és felpillantott. Kisebb hideglelés rohant át rajta, megszédült, de ebben a pocsolyában nem szeretett volna elesni.

Aztán meggyőzte magát, hogy csakis optikai csalódás áldozata lehet, ilyen kicsi lakások nincsenek. Csak kívülről hasonlíthat minden egy mobil toalett méreteire. Be kell menni, körül kell nézni, aztán ha mind a két szemüvegén keresztül látja a valóságot, majd megnyugszik.

Belépett a lépcsőházba, és remegni kezdett. Harminc centi széles lépcsőn, negyven centis fordulókkal csoszogott fel, a teljes szélességében egy méter széles lépcsőházban.

– A mindenit! Lehet, hogy jobb lett volna egy sátrat vennem. Na, egye fene, felmegyek a lakosztályomba. Három szoba, konyha, fürdőszoba. Kicsit nekilapulok a falnak, és fogódzkodom a korlátba. Nem tudtam, hogy klausztrofóbiás vagyok, de ez már nem kétséges. Lehet, hogy ilyen helyen mindenki az lesz?

A második emelet magasságában elfogyott a korlát. A mélységiszonyáról kiválóan informált volt, így horgasinainak remegése, az alig bő arasznyi lépcsőn, már a nyár közepén hulló hónál sem lepte meg jobban. Kacsázott felfelé és ahogy tanulta, mindig csak előre nézett. A szeme sarkából látta, hogy a forduló után ismét van korlát.

– Remek! Addig ki kell bírnom!

Ám egy állapotos fiatalasszony, kisgyermekkel a karján, üde boldogsággal suhant vele szembe.

– Most mit csináljak? Kitérni nem tudok, megfordulni sem, mert lezuhanok, beszív a mélység. Udvariasnak neveltek, mindig tiszteltem az áldott állapotban lévő hölgyeket. Képtelen vagyok a szerint viselkedni.

Roppant lassúsággal elkezdett fokról-fokra hátrálni.

– Jó napot, uram! Maga az új szomszéd?

Remegő arccal szomszédasszonya szemébe nézett, talán egy pisztráng intelligenciáját sugallta. Szólni nem tudott, arra ilyenkor nem futotta lelkierejéből. Csak hátrált, aztán nekiütközött valaminek a háta. A fordulónál volt. Befordult arccal a saroknak.

– Menjen el, ha tud mellettem!

El tudott!

– Maga is a harmadik emeleten lakik? – libbent el mellette, még meg is állt mögötte lábujjhegyen, belelógva az üres semmibe.

– Igen, a 246-osban.

– Csúcs! Akkor szomszédok vagyunk, én a 245-ösben lakom. Nyolc négyzetméter, három szoba, konyha, fürdőszoba. Képzelje, olyan tágas és kényelmes. A fürdőszoba és konyha egyenként majdnem egy-egy négyzetméteresek, a nappali lehet, hogy három is van, a két hálószoba egyenként két négyzetméter. Van erkély is.

– Ez már több, mint nyolc.

– Uram, szomszéd úr, most jól elgondolkodtatott. Végül is lehet, hogy kilenc.

Háta mögül harsogás és csevej rázta fel a „tágas” lépcsőházat. Egy nyolctagú csoport ment el mellettük, elképzelése se volt, hogy hogyan. Végre a várandós hölgy is elbúcsúzott. Lassan letérdelt, ráhasalt a lépcsőre, bal keze lelógott a semmibe ernyedten, és elkezdett kúszni felfelé. A forduló komoly hegyomlást indított be dupla fóbiától kínzott énjében, és bemászott a folyosóra, majd felegyenesedett. Megdöbbenve látta, hogy ajtó, ajtó mellett – semennyi távolságra – helyezkednek el a folyosón. Teljes szélessége, lehetett fél teljes méter is! Olyan érzés fogta el, mintha egy röntgengépbe szorították volna.

Derűsen közeledett vele szembe egy termetes méretű szomszéd, akinek jobb és baloldala végigcsiszolta a folyosó falát. Ruhája ezeken a pontokon szerterongyolódott.

– Üdvözlöm, szomszéd, de jó, hogy látom! Lassan megtelik a fészek. Olyan ez is, mint az istálló, mikor reggel kivezetik legelészni a barmokat, és este mind megjönnek, meghitt szeretetben érzik magukat.

– Mondja, ha meg nem sértem, hogy lehet itt vendégeket fogadni?

– Jaj, de jó, hogy kérdezte! Első számú szabály; maga így, ahogy elnézem, talán 70 kg lehet. Ha erősebb alkatú vendéget szándékozik hívni, jó lenne talán előre a határidőnaplójába bejegyezni őket, és értesíteni, hogy elegendő testsúlyt adjanak le. Mert lám, gondoskodnak rólunk, hogy az elhízás káros kórságába ne tudjunk elmélyedni. Én is 127 kg-ról fogytam le 82-re. Most már kényelmesen elmegyek itt a világ egyik legszebb öröklakásába. Hányasban lakik?

– A 246-osban.

– Ott az ajtó, jó lenne, ha bemenne, különben nem tudok tovább menni.

– Értem.

– Mondja, bútort is hozott magával?

– Nem, csak ezt a kézitáskát.

– Azért kérdezem.

– Egy kézitáskában bútort?

– Igen.

– Nem, csak egypár ruhadarabot.

– Jól tette, nagy butaság lett volna, egy előre bebútorozott lakásba bármit hozni. A konyhában van egy teljes állóhely, a fürdőszobában ott a nélkülözhetetlen toalett, és síneken a falon egyetlen mozdulattal rá lehet csúsztatni egy hermetikusan záró tokot. Akkor már az egész fürdőszoba majdnem egy teljes négyzetméternyi zuhanytálcává szelídül. A nagyszoba tele van vasrudakkal.

– Miért?

– Mondtam, hogy be van bútorozva a lakás.

– De miért vasrudakkal?

– Hát, ha vendéget fogad, legyen mibe megfogózniuk. A hálószobákat szeretem a legjobban, a beépített kempingszékekkel.

– Ágyak nincsenek?

– Micsodák? – vágott nagyon értetlen képet a fogyókúrázó szomszéd.

– Ágyak, amiken aludni lehet.

– Ja, mondom, vannak beépített kempingszékek!

– Értem.

– Az erkélyre ne menjen ki, egyelőre nincs bekorlátozva, bár én nagyon szeretem. 0,4 négyzetméter a teljes terület. Ki szoktam ülni, és lógatom le a lábamat.

– Csodálatos. Akkor én most bemegyek. Ég önnel, szomszéd, viszlát!

– Viszlát!

Bement, az örömét kicsit meglankasztó triplasokk után úgy döntött, aludni fog. Nem érdekes, hogyan, de fekve, és nem kempingszéken. Gyönyörűen lehetett az előszobában oldalazni! Benyitott a konyhába, aminek hiányzott az utcai közfala. Visszahőkölt, benyúlt táskájába a valami előzetes belső sugallatra hozott olajkrétáért, és az ajtóra ráírta, "Ne!".

– Innen tudni fogom, hogy ide nem szabad bemenni.

Aztán benyitott a fürdőszobába, látta, ott minden rendben. A nappaliban is csodaszép volt az élet, hála Istennek, kifelejtették a vasrudakat, ott teljes hosszában le tud majd feküdni, és hanyatt fekve, viszonylagos kényelemben, a linóleumon alszik a kempingszékes ajánlat helyett.

Volt ott még egy ajtó, kinyitotta, előrelépett, lábbal a semmibe. Megfogódzkodott a falba és visszarántotta magát. Lerogyott, hiányzott a 0,4 négyzetméteres erkély! Mikor helyreállt a szívritmusa, az olajkrétával odapingálta, "Erkély nincs!". Feltekintett.

– Milyen magas ez a szoba! Amott meg egy ajtó. Hoppá, hiányzik a plafon!

Ekkor kicsapódott az ajtó, felette egy 20 cm széles pallót csúsztatott valaki előre, a fal túlsó oldalán egy szegnek támasztva, és kicsit nagyon csuromvizesen besétált. Csak a szeme sarkából nézett fel, és látta, hogy egy anyaszült meztelen fiatal hölgy az.

– Jaj, szomszéd, hát megérkezett végre? De örülök! Fürdés után legjobb itt törölközni, ha nem bánja.

– Dehogy bánom, kezét csókolom, azt csinál a lakásában, amit akar…

– Milyen jó, hogy nincs padlóm, magának meg plafonja, így legalább el tudunk beszélgetni. A férjem még nincs itthon, majd hazajön.

– Hol dolgozik?

– A sült csirke gyárban, sültcsirke-tervező. Mikor költözik be végleg?

– Nem tudom, nehéz kérdésekkel most nem szeretnék foglalkozni.

– Ismerkedjen a környezettel, megyek, kapok magamra valamit. Jöjjek még beszélgetni?

– Most inkább aludnék.

– Mi is általában itt szoktunk aludni.

– Itt lent?

– Dehogy! Nem a maga lakásában, hanem a miénkben!

– Hogyhogy?

– Nézzen oda fel a plafonra!

Feltekintett, két valami lógott egy-egy sínen, csuklyákba takarva.

– Külön erre a célra, speciálisan, a férjem által bütykölt hálózsákok!

– Függőlegesen alszanak?

– Igen. Miért, maga hogy szokott?

– Én általában lefekszem.

– Mi is néha lefekszünk, amikor nem vagyunk itthon. Van egy sátrunk, kempingezni is szoktunk. Szeretjük a természetet. Rettenetesen kényelmetlen, egy ilyen luxuslakáshoz képest.

– Valószínűleg teljes igazsága van kegyednek.

– Tegeződjünk, szomszéd! Ircsi vagyok.

– Döme.

– Te merre dolgozol?

– Én a divatszakmában – dobta be Döme –, pontosabban a miniszoknya-rövidítő szövetkezet minőségellenőre vagyok.

– Az anyag minőségét ellenőrzöd?

– Dehogy! A hosszúságot, akarom mondani a rövidséget. Nehogy véletlenül hosszabb legyen a kelleténél.

– Értem.

– És te, Ircsikém?

– Én haj vagyok a hajasbabásítónál.

Nagyon értetlenül nézhetett Döme, mert Ircsi felnyúlt a bal füle alatt, odébb dobta, kacéran félredöntötte fején a hajat és elmagyarázta.

– Látod, milyen szép hajam van?

– Igen, nagyon tetszik!

– Erről mintázzák a hajas babák haját. Annyi a dolgom, hogy ülök. Nem én számítok, nem az arcom, a babák arca, én csak a haj vagyok!

– Érdekes állásod van neked is. Ha nem haragszol, most lefeküdnék, talán mégis valahol máshol. Szeretem az egyedüllétet. A másik hálószobát még meg sem néztem. Viszlát, Ircsike!

– Pá, pá Döme! Majd beszélünk még, megismerkedsz a férjemmel is.

– Alig várom!

Kioldalazott, és mindenre elkészülten, nagyon óvatosan nyitotta ki az eddig egyetlen, ki nem nyitott ajtót. Nagyon jól tette, ugyanis nem volt benne padló. Így aztán az előszobában oldalra dőlve, lábait a konyhába rakva helyezte magát a szundikálás éjszakai kéjének kékjébe vezető útra. Az elalvás előtti utolsó gondolata az volt:

– Nem szabad megfordulnom! Ha komolyan megütöm valamelyik falat, esetleg kidől.

Matrózruhás, hároméves kisgyereknek álmodta magát, akinek az egész lakás valóban hatalmas lehetett volna, játék babaháznak. Nem volt olyan neki, azt a lányoknak adták. Akkor nem is vágyott rá, most sem a babaházra vágyik, csak kisebb termetre. Az már nem fog összejönni.

Most is alszik finoman, szépen, és a nagymamáék 38 négyzetméteres, pazarlóan túlméretezett, óriás lakásáról álmodik.