Kalapácsvetés

– Kisunokám, segítség kéne!

– Tudom, öreg, magának már mindenhez segítség kell.

– De most tényleg, és jó nagy!

– Éppen akkora, mint én, ugye?

– Sokkal nagyobb, fiacskám, és sokkal erősebb!

– Akkor, miért nem szól másnak?

– Félreértesz, angyalom, a te segítséged kell, csak nagy jótéteményt akarok szétszórni, ide a kiskertbe. Abba a virágágyásba, amit tegnapelőtt, szemem fénye, felástál és felgereblyéztél nekem, olyan szép barna porhanyósra, hogy öröm nézni.

– Na, ne játsszon, öreg, ott vannak a zacskók a vetőmaggal. Annyi virágot, füvet, vagy amit akar, vet bele, amennyit bír. Ahhoz, már csak nem kell segítség! Ugye, nem várja el, hogy idejöjjek egy kombájnnal, hiszen az egész nincs fél ár sem.

– Nem, kicsim, a súlyról van szó, nagyon nagy súlyú a vetőmag! Egyenként vásároltam, darabonként hoztam haza, aztán levittem a pincébe. Egy nagy ládában tartom, már fel sem tudnám egyedül hozni. Te meg, azt a csámpás micisapkát, amit bassebballnak, vagy minek nevezel, csak úgy félre csavarod, a simléderével hátra, öledbe kapod a ládát, mint én tizennyolc éves koromban, és felhozod.

– Azt hiszem, baj van, öreg... Orvost hívjak? Úgy látom elkezdődött a nyirkosodás, vagy talán már árvíz van.

– Nem kell, ilyen szép kacskaringós bogyóbeszédet tartanod. Nem hibbantam meg! Tudod, segíteni szeretnék szegény-szegény, vadon-üldözte nehéz atlétáinknak, akik ha nincsenek, ezek a mocs... – nem szeretek csúnyán beszélni –, ezek a gusztustalan mindent kitalálók, már fürdenének az olimpiai, meg mindenféle egyéb aranyérmekben.

– Tatika, nem az érem a lényeg, hanem a dohány!

– Ugyan kisfiam, egy verseny megnyerése, sosem mérhető pénzben!

– Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci!

– Ja, azt hiszem, mégis igazad van, ha már a mi nagy, örökös Öcsink ősigazságát, így kívülről idézed, akkor nem csak a címekhez, hanem a velük járó dohányhoz is ezer örömmel hozzájuttatom szegény, nagydarab, szomorú lelkű nehéz atlétáinkat.

– Maga csak tegyen-vegyen valamit, én megyek az orvosért!

– Nem kell, kisfiam. Menj le szépen a pincébe, ott az a nagy faláda, tele kalapácsokkal, azokat most jól elvetjük, és akkor lesz kalapácsvetés. Úgy rendesen, bíró módra, egyáltalán nem vadul és nem vadásan.

– Magának is lehetett volna annyi esze, hogy a borászokat segítse, miért nem hordókat vásárolt? Ha most azt vetnénk el, az egész szőlőt kivághatnánk.

– Mindig a hasadra, na meg a piára gondolsz, másokra sosem. A kalapácsvetés sokkal fontosabb! Olyan termés lesz, hogy sej-haj-t kiált minden bíráló bizottság, akiket én magam rendelek ide, hogy – a traktormentesen kigyomlált, vegyszertelen, szivárványos, kék ég alatti bioágyásban – a kalapácsvetésbeli első helyezést a nevemre hitelesítsék. Tudod, kisfiam, én majd közjegyző előtt az első helyezéseket ajándékba átíratom ezeknek a szegény gyermekeknek a nevére, és odaadom nekik az aranyérmeket is. Ahány kalapácsot elvetek, annyi aranyérem terem. Ez világos, nem? Ha ezért tényleg pénz jár mostanában, én úgy, de úgy sajnálom őket, hogy...

– Öreg, hívom az orvost, rögtön megállapítjuk a vizesedést, ha azt meri mondani, hogy nekik adja a pénzt!

– Kisunokám, azért engem sem ejtettek a fejemre, ebből az elbálázott pénzgöngyölegből, amit majd a pincében, a bádoghordóban fogunk tartani, neked is adok egy keveset. Nekik csak annyit, amennyi rendesen járna, egy ilyen sikeres vetéssel, hiszen hát, egy ládányi aranyéremmel mindegyik első díjas lesz, nem? Neked is lehetne egy picivel jobb szíved, nézz oda előre! Tetszik a vízzel elöntött, fagyos mező, meg azok a hótincsek?

– Mondom, hogy orvost kell hívnom. Sehol semmi hó, már majdnem nyár van!

– Csak le akartalak tesztelni, kisunokám. Ha nem kell a fél hordó pénzgöngyöleg, ne segíts a vetésben. Egyenként felhordom – én, a kertészek dudvája – a parlagfűnek nőtt piros búzamag kalapácsát. Különben, tudtam, hogy segíteni fogsz, fiacskám, meg azt is, hogy nem veted meg az elvetett pénzbálákat. Mert elveid vannak, elvetettek!