Nevesincs sumákárus

– Tiszta a levegő, gyerekek! Farkas néni, megyek mákot árulni...

– Fiacskám, ne játssz az idegeimmel! A mákárulás, azt hiszem, tilos is, bár nagyon szeretem a mákos tésztát, de újabban azt találták ki, hogy az kábítószer.

– Nem a mákos tészta, Lujza néni, hanem a mák, annak is a gubója, zölden, nyersen végighasítva. Tudja, maga is termelt a kertjében, a kerge törvény előtti időkben, azokban a régi szépekben, amikor még cipzárral zárhatóak voltak a focikapuk.

– Ugyan már, mit marháskodsz velem, Márton, elég nagy az én bajom! Ez a hülye is elment mákot árulni, az ő dolga, én várom a Farkasomat.

– Csak így, ilyen biztosra? – szólt vissza az ajtóból – szeméből villantott pengével – a mákot árulni induló.

– Farkas néni, én nem közönséges mákot árulok, hanem sumákot! Lehet, hallott már róla, lehet, hogy nem, az is lehet, hogy maguknál másképpen nevezik. Mondok egy példát: tegnap láttam egy kövér boszorkányt, seprűn ült, olyan női lovaglással, oldalt elegánsan. Egyik pillanatban áttetsző selyemruha láttatta párnáit, következőben abroncsos, fűzős, hogy jajgatni lehetett tőle.

– Nézd, a fiam éppen a műtőben fekszik, és a fejében mászkálnak, ha nem tudnád. Mesélj marhaságokat a drága jó nénikédnek, esetleg keress valami ökölagyú szúrósszeműt, de én erre nem vagyok vevő!

– Kár, Farkas néni, mert ez is egy sumák volt. – És Misi kifordult az ajtón, kék baseball sapkával fedve kopaszra borotvált – hatalmas méretű, kétfelé antennaszerűen álló fülekkel díszített – fejét.

Nagyon jól mehetett az árulás, árult, csak árult, vevőknek vagy másoknak. Aztán, mikor az orrán szivarozó, száradt ajkait egyfolytában nyaldosó, 75 éves professzor keménykalapban és csokornyakkendőben megjelent, előbb neki is el akart adni egy adag sumákot, de meggondolta. Óvatosan hátat fordított, sapkáját belülről megemelte – így már teljesen olyan lett, mint egy zsokésapka – és gyakorlott mozdulattal vált láthatatlanná. Így párolgott vissza, az ajtó kulcslyukán. Bent meg is ijedtek. Amikor meglátták, hogy ő az, Farkas néni kivételével megnyugodtak.

– Mondd, drága, tudsz valamit a fiamról?

– Mi van a fiával?

– Hát most műtik, nem tudod? Azt hiszem, már meg is műtötték.

– Ja, Farkast elvitte a farkas!

– Mit mondasz?

– Ratatatapam! Tudnám javasolni, hogy tessék jól magához szorítani a párnákat, és utánam ismételni, ra-ta-ta-ta-pam!

– Hülye vagy, kicsim! Mondjad már, mi van a fiammal!

– Farkast elvitte a farkas! Mondtam már, nem?

Farkas néni jobb keze a magasba lendült, mutatóujja kiegyenesedett, előbb önkényesen azzal a szándékkal, hogy a rosszcsont komiszra egy "no-no"-t int, aztán lezuhant. Előbb a két keze, aztán maga is, szerencsére a sumákárus ágyának szélére, amin elterült, és rázkódó zokogásba kezdett. Sumákárus nézte, a többiek vicsorogtak, orrcimpájuk kitágult. Nagyon megszokták, hogy farkasok járnak arra, és csak úgy viszik a nem farkasokat is. Mégis elvárták volna sumákárustól, hogy egy anyával tapintatosabban közölje a sokat próbáltakat is legalább néhány másodpercre elszomorító hírt. Műtét előtt és után, valódi jóbarátok voltak, de a már néhány hete bent tartózkodókat irritálta a túlzott reagálás, mikor valakit elvitt a farkas, hiszen ő is egy potenciális farkaslakoma, jobb esetben egy sumákárus lehet, mint ez a nevesincs, akit könyörületből nem utáltak még ki. Valamit nagyon elszúrtak nála, egészen beszűkült az egyénisége, olyanná vált, mint egy satuba rakott kókuszdió szétreccsenés után. Valamit így is túlságosan megőrzött, a cinizmusát. Nagyon mérges volt a jobb sarok lakójára, miért nem hal már meg, hiszen szokás szerint az ilyenkor felszabaduló – számára felbecsülhetetlen – "vagyontárgyak", mind az ő éjjeliszekrényébe vándoroltak. A hozzátartozók ugyanis soha nem foglalkoztak többet azokkal. Megállt, benézett a vackára, és odaszólt a zokogás görcsében rángatózó Farkas néninek.

– Most miért kell ilyen műsort csinálni, anyus? És ha Farkast megette volna a farkas? Nem ő lenne az első, de nem ette meg. Holnap hozzák az intenzívről, aztán majd elnyögdécsel itt pár napot. Tudja mit, addig beljebb megyek, aludjon az ágyam szélén!

– Emberek, ez a vakarcs most sumákol, vagy előbb tette?

– Ezt nem tudnám megmondani, Farkas néni – válaszolta Márton. – Ehhez a hirtelen felcsapott sumákárushoz képest, minden kiszámíthatóbb.

– Mondom, hogy nem vitte el Farkast a farkas! Ne bömböljön itt! Különben meg le szeretnék dőlni!

Az asszony felkelt, az ifjú végigdobta magát, mintha mi sem történt volna.

– Leülhet, ha akar, le is dőlhet, pihenjen!

Aztán többet nem szólt. Négy napig sem enni, sem inni nem kelt fel. Aludt. Mire újból elkapta az aktivitás virgonckodása, és hajlandó volt lenyelni egy egész adag reggelit, az ostoba viccét, a sumákot, a mákot, sőt, magát a farkast is elfelejtette. Csak bambán nézett.

– Tatikám, frissen csipkézték a fejed, úgy látom – jegyezte meg, és kilődörgött a folyosóra. Ment zuhanyozni, magára zárta a fürdőt, és teli torokból elkezdett énekelni, valami saját gyártmányú, átköltött szövegű bányászindulót.