Nem biztos, hogy örülnék neki...

Sumpi, jó kutyához méltóan, vakarja az eget. Hanyatt fekszik, a fűben hempereg, és négy lábával, ütemesen – mintha poroszkálna –, kapar felfelé, aztán hasra dobja magát, fejét félrefordítja, és tisztára olyan, mint egy alvásra készülő csecsemő. Majd felnéz és vigyorog.

– Ugye, milyen vicces vagyok?

A jó kisgyerek értetlenségével lihegi a képedbe, hogy vajon miért húzod az orrod, arcodba fröccsenő, nyálas szeretetétől.

Az útról anyóka is betipeg. Nem az, amelyiknek úgy kell köszönni, hogy "adjon Isten, öreganyám", különben kővé változtat. Valamiért tőle jobban tart, leszegi a fejét, orrát a földre lapítja, szemeit szinte kifordítja, úgy néz, bús alázatot és bambaságot tettetve.

Még hogy ő bamba! Dehogyis, csak nyúlszívű, meg szeretetre vágyik. Az sem világos neki, hogy ha a fülei néha a földet súrolják, azon vajon miért nevetnek, ott fent a magasban, hiszen hát ő alig arasznyira a földtől szokta meg a látást.

Ha nem szeretné úgy a két öreget, mint saját magát – nem, annál sokkal jobban –, akkor valószínűleg nem csinálna szándékosan megrendelt fülvakarást sem.

A kiscsirkét sem szöszmötölő szuszmogással nyalogatná, ahogy szédítő sebességgel rávágtat, talán még Piroska farkasánál is nagyobb étvággyal enné meg, pedig az egy egész nagymamát és Piroskát is befalt vesztére.

Jó tanuló ő, még fiatal, előtte az élet. A marokba szorított villamost túllicitáló türelemmel vakkant kötelességtudó, elefántméretű disznójukra kutyául.

– Szia, haver, bocs, nekem ez a dolgom! Rám erőltették, vagy önszántamból teszem, nem tudom, de azt hiszem, nincs olyan, amit meg ne tennék ezért a két öregért. Jobban semmi sem fáj, mint mikor anyóka vagy apóka, itt az udvaron, a faasztalnál ülve ráborulnak, és valamin, valamiért érthetetlen, bús szomorúságba süllyesztik magukat. Képes lennék a fára is felmászni, pedig az nem tartozik a tudományaim közé, csak hogy ne bántsam őket. Arról sem adok híradást, hogy éjjelente az önkéntes tappancszenekar jazzgitárosaként végiglumpolom... dehogyis lumpolom, dolgozom a sötétet. Jól látok, még napszemüveget is teszek éjjel.

Én holdszemüvegnek nevezem, mások holt szemüvegnek, pedig nagyon is élő. Sokkal szebb vele a Hold, és az akkordok is olyan szépen virulnak másmilyenné – nekem sokkal szebbé –, amit egyébként nem tudnék megtenni. Korholnak reggelente, hogy miért ugattam, meg vajon honnan jött ide ez a rengeteg kutya az udvarba, de hát ezt ők nem érthetik. Én sem értem őket, csak szeretem! Nem értenek a legigazibb szeretet másmilyen lerakatára. Csak tömnek, jó az étvágyam, eszek. Meghálálom, a kedvükért legyeket fogok röptükben. Meg valahogy az is olyan jó, mikor a fülemet vakarják, egész más, mint a fa oldalának dörzsölni, a viszketegség hamarabb elmúlik. Olyan aranyosak, kivillantják a fogaikat, nem tudok ellenállni, megint hanyatt vágom magam, hempergőzök, és beleharapok a szélbe. Ha a tati a nyugágyban, itt kint, idegesítően elalszik, mikor legszívesebben meginnám az eget boldogságomban – tudniillik én mindig boldog vagyok, vagy szomorú, középutam nincs –, akkor, ha egy fadarabot kell is harapnom végig, amíg nem mozdul, hallgatok és őrzöm a csendet. Tekintélyem van, elég, ha ránézek bármire, ami zajongani próbálkozik, rögtön meglátnák bennem a nagy ráncos tevevadászok csenevész utódját, aki azért, ha összekapnám magam, teve helyett az udvar többi lakóját örömmel levadásznám.

Könnyem mégis gyakran kicsordul, ha nem is látják. Tudjátok, én szeretem őket, és nem bántani, szomorítani, hanem felvidítani vágyom, mert olyan furcsa érzésem van, hogy valamikor, talán nem olyan soká – az egyik éjszakai előadásom után, előtt vagy alatt, még nem tudhatom, hogyan és nem tudom, hová, de – elmennek.

Az a baj, hogy ezt biztosan érzem, csak nem tudom elmondani, hogyan. Ezért van a sok bolondozás, a kedvükért! Amikor meg fülemet vakargatva még a rendes nyelvű „szeretem” megnyilvánulását is eltűrik, nevetve dalra fakadok, és vakarom az eget, ne lássák lelkem fájdalmát.

Jó, hogy én is elfelejtem, de rossz, hogy tudom. De mit? Bár tudnám, mit tudok, de nem biztos, hogy örülnék neki...