Tudod, úgy elrepült...

Így, a délután közepe felé, vagy tán még azon is túl, Örzse egyetlen pillanat alatt döntött a szép, de veszélyes rövidebb út javára. Vesztegetni való ideje nem volt, hogy – miként a párját a faluban jóindulatból nevezték – "tripla tenyerű vállas bivaly" munkája ne menjen kárba. Az idő pénz, vagy a pénz az idő? Dolgozni kell, hogy élhessünk, az is lehet, élni kell, hogy dolgozhassunk. Ilyesmi röpködött a fejében, amint nyolc órás munkaideje után, gyorsított iramban, mesteri rutinnal megejtett – nem összecsapott – házimunkák egy részének elvégzése után, nekiindult a hegynek. Lent a falu alján, egy völgyből emelkedett a – ki tudja, hány emberöltő alatt, szűk, kicsit sem biztonságos ösvénnyel járhatóvá tett – sziklafal. Úgy futott fel a kőfal oldalán, mint egy zerge, aztán a rövid tisztáson átvezető, keményre taposott ösvény terelte, a térdig érő fűből, az öreg fenyők avarral és földre hullott tobozokkal kidíszített, mindig gyantaszagú földjére. Csak serényen, ahogy egy fiatal menyecske teszi!

Félórás sietés után a virágba borult, most teljesen hótalan fennsíkra ért, ahol már a borókabokrokat is, és kis túlzással, a gombafejeket is ismerte a kaszálókon. Majdnem mindenki jelképes, néhány oszlop- és deszkadarabbal, foghíjasan megjelölte és nem körbekerítette birtokát.     

Közeledett. A tetőről már látta a patakot. A sziesztahelynek kijelölt öreg fenyő mellett is elsietett, ami a hajnaltól estig tartó munkát, úgy egy órácskára megszakítani hivatott árnyéknyújtó és falatozó is volt. Előbb a kaszapengést furcsállotta, aztán mikor lelátott a völgybe, és az egész parcellát, minden irányban felmérte, meglepetten tapasztalta, hogy számításaival szemben, nemcsak felboglyázva nincs a friss széna, de még a terület fele sincs lekaszálva.

Megállt és nézte "tripla tenyerű" urát, aki valamiért három suhintás után meg-megállt, bökdöste a füvet, nézegette, majd megint suhintott hármat, négyet, és ismét vizsgálódott. Rendes körülmények között, egy teljes rendet levágott volna annyi idő alatt, míg leért, de most két métert sem haladt.

– Hát te, Karcsi, mit csinálsz?

– Neked is! – válaszolta mogorván, vagy inkább bánatos szemekkel az éppen vizsgálódó Károly.

– Jól van, na, szervusz.

Odalépett és munkától kiizzadt arcára cuppantott egy nagyot.

– Sok érdekeset láttam már, de percek óta figyellek, és nem tudok rájönni, mit csinálsz. Beteg vagy? Azt mondtad, mire jövök, terítesz, forgatsz, takarsz és boglyázol. Rakhatjuk a szekeret!

– Másképp alakult.

– Miként másként?

– Elrepült, tudod, úgy elrepült...

– Mi repült el?

– Ott hátul el is temettem már...

– Micsodát? Mondd, miféle "vállas bivaly" vagy te, hogy mecseregsz, mint egy gyermek?

– Hadd el má’! Reggel, ahogy nekiláttam – nem tudom, mit csinálhatott szegényke –, azt hiszem, lapított, hogy majd csak elmegy az ellenség.

– Mit beszélsz?

– Tudod, olyan kicsi volt, tán most hagyhatta el az anyja fészkét először egy kis világnézőbe, hogy nekikészüljön, aztán én kaszáltam.

– Persze, hogy kaszáltál, azért jöttél.

– És ő repült...

– Mondd, Karcsi, rosszul vagy? Vizet hozzak, ennél? Hagyd az egész kaszálást, hozom a szekeret, láttam, odaraktad az árnyékba, hogy a lovak is hűsöljenek, megyünk haza!

– Semmi bajom, csak fáj a lelkem.

– Micsodád fáj? Ilyent még sosem mondtál. Azt, hogy jószívű vagy, tudtam, de mondd el már végre, mi történt!

– Tudod, az a kisnyúl – nem hiszem, hogy egy hónaposnál idősebb lehetett –, csak ült, én meg húztam a kaszát, nem vettem észre.

– Mit, a nyulat? Azt nem lehet nem észrevenni, elrohan!

– Ez, most nem rohant el. Annyit láttam, hogy repül valami, ami nagyobb, mint egy lepke, de nagyon hasonló. Aztán lenyúltam a fűbe, a kaszát hegyével belevágtam a földbe.

– Ne tedd tönkre a szerszámot, nincs pénzünk állandóan újat venni!

– Hadd el, te! Én háromszor is megkalapáltam ma már.

– Annyiszor nem kell!

– Ma annyiszor kalapáltam. Láttam hová esett, odarohantam, felkaptam fülestől. Még csillogott a szeme, nem is könnyezett, nem bánkódott, nem is rettegett, csak nézett velem szembe. Emlékszel, mikor kaptuk a Samu halálhírét, és nem tudtuk elfogadni? Már egy napja halott volt és még mindig azon évődtünk, hogy valamit tegyenek már az orvosok. Hát én megfogtam a nyuszi fejét és visszaraktam, de nem állott talpra. Aztán megvilágosodott, hogy ezt nem lehet visszacsinálni, már örökre ilyen kisnyúl marad. Még abajgattam egy cseppet, aztán látod, oda, látod?

– Látom!

– Oda eltemettem.

– Ej, te világ tékozlója, miért pont...

Itt Örzse abbahagyta, és nem folytatta a kérdést, ami az lett volna, hogy "miért nem nyúztad meg, jó lett volna vacsorára", ehelyett mélyen a szemébe nézett, és a korábban sosem látott, lecsorgó könnyek egyikét letörölve így folytatta:

– Miért eszed magad?

– Olyan kicsi volt, élhetett volna még.

Örzse nem firtatta, hogy otthon disznó, tinó vagy berbécs vágásakor, még sosem látta jajgatni. Az valahogy olyan természetes, mint a fenyők felett magasló fenséges hegy.

– Hagyd el, megalszunk a kalyibában, a lovakat a Szűke barlang szájába bekötjük, reggel befejezzük, amit ma elkezdtél. Végül is, nem fut ki alólunk a világ, meg aztán a "tripla tenyerű vállas bivalynak" is jár néha-néha egy kis lazítás.

Kivette a kezéből a kaszát, az oldalához simult, és bár válláig sem ért, most ő volt az erősebb. Piroslott az arca, és mosolyába beleégett, hogy "lám, kinek van még ilyen jó ura".

Majdnem sötét volt. Hátranézett, már alig látszott a fa alatti földpiszkálásból valami. Nyelt egyet, és ő is sóhajtott egy búsulót a kisnyúlért.