Megoldás

Minden csemeték örökös atyja, már őszülő halántékkal bár, de nem cserélt volna egyetlen emberrel sem, babaarcú feleséges, márványcsempés lakással bírókkal, akik a világ legdrágább, selymes, vagy daróckérges ruháit engedték meg maguknak. Hiszen csemetéjük legfeljebb egynéhány volt, neki viszont – amíg él – mindig egy erdőnyi lesz.

Az irtás folyamatos, hol tarvágás, hol csempészett ritkítás, amit minimális jó érzés mellett, mindig és mindenhol – rózsaszínű egek gyűrött felhőszivacsai alatt is –, mosolygós arccal, büszkén domboruló, boldog mellkassal kell folyamatosan újratelepíteni.

Jó ember volt. Mint főnök, csemeteügyben nem ismert alkut, reggeltől estig elvárta, hogy tempósan – mint maga –, szakszerűen ültessék vissza a kivágott erdőt.

Esteledett, mikor előbb a veríték verte ki, majd elsápadt. A tányérban levő kocsonya sem tud úgy remegni, ahogyan ő tette. Mindenféle színű foltok rohangáltak szerteszét.

– Emberek, ma hamarabb hazamehetnek, én maradok az erdészházban, reggel legyenek pontosak! A családomnak annyit mondjanak, hogy egy igazi, pihentető erdei alvásra vágytam, holnap este találkozom velük, semmi gond nincs. Olyan ijedős a feleségem, mondják meg neki, hogy a természet, az erdő zöld takarója, jobban göngyölődik az emberre, mint az otthoni paplan. Aztán majd jól megmossa holnap a fejem, és zaharál egy nagyot, ahogy szokott.

Nehezen macsóhumorizált embereinek, egyre fehérebb fejjel. Befordult az ajtón, emberfej nagyságú, piros-kék pettyek cikáztak ide-oda a szobában. Kinézett az ablakon, utolsó erejével kinyitotta, hogy levegőt kapjon. Ha lehet, még jobban elsápadt. Minden fa egy oszlop volt csak, ágak és levelek nélkül, kiszáradt kórómezőt sejtetve. Lerogyott az ágyra és elájult. Rövid alvás után, még annyi erőt rimánkodott a kéklőn fénylő fák közt lemenő naptól, hogy egy kancsó vizet és egy szelet kenyeret bírjon maga mellé tenni. Aztán megadta magát a gyengeségnek, újra sáros álombőrt húzott magára.

Éjjel volt, mikor megébredt – verítéktől lucskos takarója alatt –, valami furcsa zajra. Mereven, kifeszített szemhéjjal, pislogás nélkül nézte az ablakot, mozdulni nem tudott. Tonnás súlyok nehezítették testének minden porcikáját acélágyához. A száját sem bírta kinyitni, a torkába börtönretesz költözött. Csak nézte, amint két marcona arcú, tetovált fejű ember zavartalanul töri be az ablakot. Az egyik kezében hatalmas vasdorong, oldalán gyűrött harmonika. Nem csak az üveget, a keretet is beverte. A másiknak szájában kétélű vadászkés. Menekülni akart, de már a csontvelejét is acélágyához hegesztették.

Rémült pánikjában megadta magát. Bár pislogni nem tudott, hogy szemeit behunyja, megpróbálta az őszi erdő sárgásbarna fényeire terelni gondolatait, ahogy az avarban térdig gázol, vöröslőn rőt kövek között csörgedező patakokkal, mint mestercukrász süteményén. Bent volt már mind a kettő, a véget várta, de ilyet még nem látott: mint gyerekkorában fújt szappanbuborék, úgy pukkadt szét hallucinációjának két embere. Nem öntötte el derűs nyugalom, hideg és ijedt volt a szíve, mint a télen kopár havas erdő, és annak lecsupaszodása, amit lefekvés előtt látott.

"Enni akarok, és inni", járt a fejében, de mozdulni még mindig nem tudott, és az eloszló rémület ködét újabb borzalom követte. A takaróján felfelé tarantula pókok iszkoltak, tehetetlen felső teste irányába. "Ezek nem normálisak, nem látják, hogy prédának túl nagy vagyok", gondolta. "Miért nem tűnnek el innen, és egyáltalán, hogyan kerülhettek ebbe az erdőbe? Sosem láttam még ekkora pókokat."

Mind a nyolc, abban a pillanatban, amint a bőrét érinthette volna, az utolsó másodpercben semmivé lett. Ekkor tényleg elaludt. Álmában egy szarvas üldözte esztelenül, nagy érzelmetlen fejjel és agancsával bökdöste. Sem szép, sem csúnya nem volt, a homlokáról kottát olvasott, döfései olyanok voltak, mintha egy mozdony csapta volna el. Elindult, és űzte, szép szóval, majd dühvel, aztán felkapott egy husángot, és a két első lábát eltörte.

Tízkor ébredt. Először nem tudta, mi az a zaj, amit hall és az éjszakai – tányér nagyságú, nappali fényességet árasztó – holdat miként cserélte le egy sokkal fényesebb valami, hajnalban. Órájára tekintett, rádöbbent, hogy rég elmúlt a hajnal, és csak a közeli vízesés csobogását hallja.

Hamar táskájába dobta azt a kevés ennivalót, amit a használaton kívüli erdészházban, különleges helyzetekre tartalékoltak, megitta az egész kancsó vizet, és rohant ki.

Az emberek hangtalanul várták, nem tudták mire vélni főnökük késését, aki egyébként mindig az első volt, és három perces késést, harminc perces túlórával jutalmazott.

– Kihozom az istállóból a lovakat. Jóska, Imre, maguk hozzák ki a szekeret! Gyorsan befogok, pattanjanak fel!

És már csapott is a lovak közé.

– Ma egy órával tovább dolgozunk, aztán erről egy szót se senkinek!

Látták, hogy a főnök zaklatottabb a kelleténél, nehéz és gyötrő éjszakája lehetett, bólintottak. Alig telt el egy kis idő, Kovácsné ijedten rohant Gedeonhoz.

– Főnök, a lovak megbolondultak. A hátsó lábukon táncolnak, szét akarják vetni a szekeret!

– Menjen vissza, jóasszony, dolgozni! Kifogom őket, legeljenek egy kicsit, mozognak legalább.

Nem boldogult a lovakkal, a szekér már mozgott, mire odaért, alig tudott felpattanni rá, és a lovak úttalan utakon, fák között, cserjéken át repítették zötyögve, maga sem tudta, hová, ahol egy csendesen üldögélő férfi nézelődött.

"Ki ad ezeknek a lovaknak enni egyáltalán, ha hónapokon át senki nem alszik itt", gondolta Gedeon. A lovak lecsendesedtek és letérdeltek a bebugyolált kezű férfi elé. Mind a két keze el volt törve!

– Gedeon, Gedeon, kit bántottál az éjjel?

– Azt sem tudom, ki maga, nem bántottam én senkit, engem akartak szétszedni, apró darabokra, minden természeti és természetfeletti gonosz erők.

– Most menj, ülj fel a bakra! Srácok, ne bántsátok! – szólt a lovaknak. – Vigyétek vissza, ahonnan jöttetek, csak annyit kérek tőled, Gedeon, viseld magad emberül a két jószággal! Tudom, hogy embereiddel rendes vagy.

– A kezeid, az arcod… Már láttalak!

– Kezeim, lábaim ne firtasd! A lovakat munka után kösd az istállóba, aztán gondod ne legyen rájuk szarvasbőgésig, akkor majd két hétig rád bízom a barátaimat.

– Kik bántalmaztak az éjjel, kik törtek az életemre?

– Azokhoz semmi közöm! Telihold volt, nem láttad? Jobbulást kívánok!

– Szóval, tudod, hogy rosszul voltam?

– Megnyugodhatsz, meggyógyultál. Semmi egyéb nem történt, csak 24 órára valóban a vadon részévé lettél.

– Mi köze a vasdorongosnak és a tőrkésesnek az erdőhöz, vagy a pókoknak?

– Sok pók van az erdőn, időnként vasdorongosok is. Menj hát, a lovak visznek. A kantárt tarthatod, de nem te irányítasz, sem most, sem máskor. Az erdő nem a tiéd! Szeretjük a munkádat, egy kis kóstolót kaptál a szép, de kemény életünkből. Talán még annyit, máskor ne hagyd nyitva az ablakot! Ég veled, Gedeon!

– Honnan tudod a nevem?

– Ne foglalkozz vele! Menj, míg jó kedvemben vagyok. Általában jó kedvemben vagyok…

– Jaj, polgármester úr! De örülök, hogy magához tetszett térni! – kövér fejének villogó mosolyából dúdolta, vékony csíkká szűkült mosolygós szemeivel az orvos –, féltem, hogy tovább tart a delírium. Nagyon bátran viselkedett!

– Hol a túróba vagyok, maga ki? Ja, a fenébe! Ha ez kitudódik, abból nagy baj lesz…

– Mint azt előzetesen megbeszéltük, maga a kórház V.I.P osztályának a legvipebb és legelzártabb részén van, szó szerint. Az igazgató úron, rajtam és három ügyeletes nővéren kívül senki nem tudja, hogy itt volt. Megtenné, hogy megtapogatja az oldalát!

– Igen, egy nagyon meleg valami ide van ragasztva…

– Tudja, végigkarcoltuk a hasfalát, és műtéti kapcsokkal összevarrtuk. A zárójelentésen az fog szerepelni, hogy komoly májműtéten esett át, így a választói nemcsak büszkék lehetnek magára, hanem példát is vehetnek önről, sőt borítékoltuk az újraválasztást is. Egy kérésem van, nagyon gyengén, jobb kezével – az idézőjelben gondolt – műtéti hegét állandóan fogva, derékből kicsit előre hajolva mozogjon. Ez egy olyan műtét, ami ha valóban megtörtént volna, fél évig lábra állni sem nagyon tudna. Így a fizikai és lelkierejét egyaránt közzéteheti.

– Profi munkát csináltak, de hogyan lesz a jövőben? Tudja, régi motoros vagyok.

– Igen, húszesztendei alkoholizálás van a háta mögött.

– Negyvenöt – most már bevallom –, negyvenöt év, igen korán kezdtem.

– Egy hónapig az elvonási tüneteket semlegesítő gyógyszerrel nem lesz gond, aztán fokozatosan csökkentve magától megszűnik a vágy. A kedves feleségével megbeszéltünk minden részletet. Van ez a nagyon csúnya nevű pirula, ezt naponta adagolni fogja. Arra is gondoltunk, hogy mi legyen a protokoll fogadásokon. Ezért esett – a számtalan lehetőség közül épp – a májműtétre a választás. Így bárhol, bármikor megmondhatja, hogy az alkohol, a legkisebb mértékben sem jöhet számításba, műtéte miatt.

– Ej, barátom, mi történt a kezeivel? Mind a kettő gipszben van!

– Semmi komoly. Tegnap délutántól ügyeletben vagyok, egy kis éjszakai malőr mindössze, de már kihevertem.

– Bátor ember, magára ezután is számítok! Holnap jöjjön be az irodámba, 50 000 euróig terjedően nyújtsa be a jelenlegi szükségleteit! Tartós együttműködésre bízhat.