Színikritika egy archív darab margójára

Miért van az, hogy a vezető színészek, piff-paff visszaadhatnak egy szerepet, legfeljebb kisebb morgolódás követi a dolgot. Ám az a Bab István nevű fiatalembert kénytelenül játszó, nagyjából hatéves férfi, hiába ellenkezett, kénytelen volt az előbb említett virtuális személyt megjeleníteni. A dolog pikantériáját tágította, hogy a darabban, nevezett Bab István családi állapotváltozásáról volt szó, és az alig hatévesnek esze ágában sem volt egy olyan egyént megformálni, aki felnőtt létére becenevet használ, magát Paszuly Pistának nevezi, és a családi állapot megváltozását is egyszerűen lelakodalmazza.

Tehát a mű – merthogy nem volt valódi, az az egy biztos – eredeti címe, "Paszuly Pista lakodalma". Ettől a főszereplőnek kijelölt, pontosabban statáriálisan elítélt férfiú vérmérséklete, a sokszorosan ingadozóból csak lassan stabilizálódott, majd eldöntötte, ha kompenzált ortopéd cipőt viselő gilisztát kell ennie, akkor sem lesz hajlandó végigcsinálni ezt a szemérmetlen izét.

Bejelentését mosoly fogadta. Ez az egyéniségét komolytalanul aláásó, groteszk viselkedés további tettekre késztette. Előbb a rendezőnek, bizonyos óvónéninek jelezte, felejtsen el mindent, ki van zárva, hogy csak úgy, önként, golyóálló mellény nélkül, ilyen márkás kivégző osztag elé álljon.

Még kerekebb és csillogóbb szemű mosoly után követeket küldött, akiknél bájos rábeszéléssel hárították el az esetleges celebtelenséget. Lassan kezdett beletörődni, hogy ilyen fiatalon megnősül, de a karó egyáltalán nem illett a szerepbe. Hiába mutat felső vége a felhők felé, milyen beceneves Bab István az, aki képes spirálmenetben rátekeredni, mint a fúrt lyuk a menetfúróra.

Elhatározta, hogy látványosan és szaporán szabotál mindent, ami az előadás része, mert bár a feje felett hozták a döntést, mégiscsak van saját akarata. Ekkor ugrott be az igazi, világból kiszalajtó esemény, amit mindössze két nappal a premier előtt tudott meg. Óvónéni nevű rendező vezénylete alatt, az anyuka nevű összeesküvők, krepp-papír ruhák fondorlatos gyártására gyűltek össze. Megtudta, hogy a műremek egy jelenetében, vagy a tizenhat felvonás közül valamelyikben elejétől végig – már nem emlékszik, pedig kérdeztem –, ilyen színes papirosba kényszerítenék. Ez az egész feldúlta férfiúi belsőjét, számolta a napokat és úgy gondolta, egyszer csak túlesik ezen a libabőröztetőn. Ám próba következett, ruhapróba, amikor harmadmagával – mert a szándékos összeesküvő hölgyek, valószínűleg nem tudtak, vagy nem akartak krepp-papírból férfiruhát csinálni –, két férfi társával, őt magát is egy ilyen duncurú-muncurú, izgi-bizgi lányrémségbe kényszerítették.

Ettől beesett az arca, megszigorította ruháit, és akkor még össze nem nőtt szemöldökét összevonta. Tehetett volna bármit, ez a szemöldök-csapatösszevonás láthatóan nem hatott a szívekre, egyre jobban gügyögtek körülötte, mondván, hogy ilyen vőlegény-kiválóság főszereplőt az életben nem láttak. Még tett néhány egyenes és hátulról bevitt meggyőző kísérletet szabadságának visszanyerésére, ám fel kellett adnia.

Fanyar hozzáállással, de felülkerekedett benne az “azért sem adom fel”. Mit lehet ilyenkor csinálni? Úgy gondolta, az elsődleges szempont, eme krepp-papír, muncurú ruhás rész túlélése. Majd lehetőleg, pillanatokon belül, normális férfiruhába visszakerülés, mert ha hiszik, ha nem, egy hatéves férfi, a bőrénél is pucérabbnak érzi magát abban a papír, neki mindenképpen rémalkotmányban. Minden alkotmányos jogát sérülve érzi.

A második ellenállási pont abból állt volna, hogy a színpadon meg sem szólal, remélve, hogy a nézőtérről, egy röhejmentes érdektelenség kapcsán kivágtatnak a nézők. Vagy kirohan a közönség, vagy lebőgés függönylevonásra ösztökéli a rendezőt és annak asszisztensét. Ha jól emlékszik – mert mesélte nekem –, őt a "dada" névvel illették.

Nos, ahogy az lenni szokás, a dolgok menete kiszabadult az ellenőrzés hatásköre alól. Harmadmagával, krepp-papír kreációban állt pellengérre, de a közönség nem vándorolt ki, hanem egyik fele elolvadt és tócsákban folyt le a padokról, másik része – főleg a férfiak –, dübörgő hahotába kezdett. Ettől félt...

A premiert és egyben a színelőadásnak e részét mégis túlélte, függöny következett, és a sok meghurcolt társa között, valahogy kivergődött az öltözőből, mert ott férni nem lehetett. Talán akkor tanulta meg egy életre a gyors öltözést, bár szülei mindenáron le akarták fényképezni, talán sikerült is... Szerencsére, erre nem akar emlékezni, de olyan sebesen, még parancsszóra sem kapkodott ruhát vissza, mint akkor.

Innentől következett az, amit tiszta sornak vélt, a meg nem szólalás ideje. Ezen is befuccsolt, mert az összes színművész társa hasonlóképpen protestált, vagy a művészi átélés éreztetésére, ezt a módot választották.

Katarzis volt, valószínűleg negatív, pozitívvel keverve, de feltétlenül gigantikus élményt nyújtott ez a magas szintű, krepp-papíros, majd pörge kalapba kényszerült, kissé nyers előadásmód. Így utószinkronnal, a playback igen korai szakaszában. A rendező és asszisztense, szemrebbenés nélkül, mosolyogva, mint akik mindennel tökéletesen meg vannak elégedve – végül is meg lehettek, mert olyan pazar előadásra semmiképp nem számíthattak –, némi hangváltással mondták a szövegeket. A színművészek pedig öntevékenyen jöttek-mentek a színpadon.

Ez is véget ért egyszer, bár lehet, hogy a táncakciót, ami egy sokkal, de sokkal testhezállóbb dolog volt, két felvonás vagy jelenet közé iktatták. Tény, hogy a gumicsizmás lábak döngölték a világot jelentő deszkákat. Pörögtek, forogtak a pártás leányzók is.

Utána még fényképezkedtek néhány órát, pedig már úgy szeretett volna láthatatlanná válni... Derogált neki, ez a főként krepp-papíros, karóra mászós felpaszulyosító pistaság. Remélte, hogy a megállíthatatlan tetszésnyilvánítás után szétszéledő közönség négy másodperc alatt elfelejti az egészet, ám azok nem mentek haza! Képzeljék, még az udvaron is, jegy nélkül potyázva követték az utóelőadás fotografisztikus lecsengését. Mindegy, gondolta, ezek a képek úgysem sikerülnek, senki nem kap belőle egy darabot sem, tehát életbe lép a B terv. Négy másodperc helyett egy éjszaka szükségeltetik majd, hogy mindenkiben törlődjenek az esemény emlékei.

Átmenetileg ez meg is történt, de az a férfi azt meséli, hogy a mai elveivel ellenkező lenne, ha viszonylag kis korban nem tanítanák meg a gyerekeknek, hogy nem mindig papsajt. Sőt, csak nagyon ritkán az, egyeseknél szinte soha...

Az élete egészen másként alakult. Hatéves férfiből, kilencszer hat éves lett, és már hosszú évek óta legkedvesebb visszatekintőjének találja azokat a szülők által – később kiderült, hogy mások szülei által is – megőrzött óvodáskori képeket. Az meséli, ha a krepp-papírság nem lett volna, csak a szépre emlékezne, ahogyan tulajdonképpen teszi is.