Guruló dzsungel

Megöli a bánat; fátyolosan ködlő, száraz lombú erdők bágyadt, mosolytalan sikolyával, sötéten kúszik az ég felé, hogy legalább egy pillanatig, lobbanó gyertyaláng sötét árnyékarcából, mint elfáradt bábból, kihúzza a pillangót. Málhásszamár-szívvel – szívtelenségbe száradt, fojtón magtalan szalmájú kalászként –, semmibe csurgó könnyekkel fényt keres, hogy legalább az asztalon, sötétzöld vázájában, egy kis színes virággal ellensúlyozza mord, lombtalan felhő koronájú, rengetegeg iszonyt keltő, éber álmát. Összezsugorodott testtel, karját kitárva, színtelen árnyjátékok borújában, megadóan szegi le fejét. Maraszkinót sem kíván már, zöld szemében mozaikkockákból épült bánat üvege, tócsillogású csendélet.

Hűvös esőjű, szűk, kihalt utcában távolodik, de valami lélekhívó nem engedi elszökni a sehová nem vezető ajtón, pedig nyitva áll előtte. Megáll, hátranéz, bevágja az ajtót, s változatlanul – semmiben kuporgó szemeivel – esdeklőn kérleli a vidám, gondtalan orgonabokrok szelíd urát.

Gurul. Cipője talpa is levált az úton, szeme sem sokkal boldogabb. Fénylő messzeségbe kapaszkodva megnyílik, és kiköti ladikját a parton, ahonnan elindult, hogy harcát folytassa.

Mars a Marsra, gyerekek, tánci, tánci! És most felfutsz a legelső csillagra. Nincs villamosjegye sem, marad a parti töltés. Sértődős a kislány, diót rá, örvény és szökőár. Dong a dal, megy az óra. Térképek, tájak, ágas-bogas percek, szemölcsös hóban mászkálás. Kéri a partot, hogy menjen össze, ne legyen a kerülete dundi, csak csontos. Recseg a hó, és meg-megállnak, folyton-folyvást egymásra találnak.

Tükörantenna minden hajszála, pufók mosolya egységes kékség, ő maga is bájos, tán szépség. Három vagy öt kör után festőinasnak áll mellé, palettát készít, hétfőre meg is lesz. Most menni kell, kedves. Századjára búcsúznak, fagyott bukszusok havas nyomán.

Töltés mellett, sötét város lángjában, ismeretlen ismerősökhöz szaporáznak lábai. Megáll a ház előtt, akár a gyalogátkelőhelyen. Hirtelen magasra nőtt, vénséges fenyő, te vagy a hunyó! Nyomás a liftbe, ott vár a banda, s egy piros blúzú mosoly, egy barát, s pár senki. Aljosa lett, csavart mákos bejgli. Fogyaszt! Ne fagyasszák hamarabb. Hol a piros blúz, s baráti mosoly? Többre nem emlékszik, csak egy zöld sapkás, karmokat nem meresztő, minden egeret eleresztő ifjú tigrisre.

Kivágták az orgonafát bitangul. A nyárfa tetején gyökerestől megették a málnabokrokat, kitarolták a kékliliomot is, felszántották az eleven múltat.

Lógó fülű, csapzott csacsi lovaddal rohanna most neki, vadon, mint annak, amit vaddá tettek. Erdő lett az, nagy sóhajtó semmi, jó étvággyal lenyelte – sisakja alá –, az élet szörfdeszkáján imbolygón induló kölyköt. A guruló dzsungelt milyen élettelenné tették, és ledobja magát hanyatt, verme nyomára, két kezét keresztbe széttárva nézi fényévek messzeségét. Fenn piros blúz, barát, udvara sóhajtó, fájdalmas emlékének hangját hallgatja, s örökre úgy maradt vermén, csendesen keresztbe.