Tudod, az elképzelhetetlen nem létezik

Kétségbeesett szemekkel – dermedt, tehetetlenül feszült felsőtesttel –, rimánkodón bámulja a szerelmes egér akváriumba zárt, meredt hóember-szerelmét. Lángoló vágya füleit bizsergeti, és minden sejtjét, akár a skorpióméreg szúrás után, kisagyba toluló bénulata. Ennek az élménynek ellentétét dobolja ziháló szíve, szüntelen. Gunnyaszt, mint akinek feje fölött dongók raja köröz, fogolynak érzi magát, akár szerelmetes hóemberének szívét akvárium-zárkájában, ahonnan olyan kifejezéstelenül néz reá, mint azelőtt soha.

Én ormányt növesztek és trombitálok, ha akarod – ó, szerelmem –, vagy vigyázzállásban őrködöm, mint most. Ha kell, masírozom körbe-körbe akváriumod őreként, pedig tudod, hogy pacifista vagyok, de mint a télen virágba borult, szénfekete szemeidtől szívem kandallójának lángja, olyan sötéten látok most a hótalan nagy messzeségben, mint űrleány a fekete semmiben, hol lankadt búbánattal tör össze minden álma. Csak még egyszer nevess rám fekete sapkád alól, és légy fehéren fess, friss hóból virágzó szívözön, mint egykor!

Felrúgom minden megkövült elvemet, és tűrő békából prüszkölő macskába megyek át, vöröslő szemekkel küzdök szabadságodért, annyit mondj csak, mit tegyek! Leszek én krokodilfejű mákos nudli, ki mindent felfal, és mindenkit, ki rád támad és veszélyt jelent rád. Csak mondd, és magamat is megeszem, szerelmetes hóemberem. Így, feltekerten, piros masnival átkötve – tudod, az elképzelhetetlen nem létezik.

Szobrot se állíts majd nekem, csak újra éledt hófehér szívedben egy mákszemnyi zugot, ahol örökké emlékszel reám, s az mindenkor az enyém, ahol majd én lakom. Miután belaktam magam, füleim lekékülnek, száradok csendben, mint a pogácsa. Jer akváriumodból ki – egyre kisebb hóemberem –, én szívem szerelme! Úgy összementél, mint száraz fa beteg diójának korhadt belseje. Behunyom szemem, mákos kalács vagyok krokodilfejjel, megeszem magam, de mégis kiszabadítalak az örök szerelemre.