Tapírtalálat

Dióbél királyfi, a buszpályaudvar peronján összefutott tapír alattvalójával, aki elsőre, uralkodóját levegőnek nézve, lomhán gyűjtötte tovább ormányával a földön nyüzsgő hangyákat. A királyfi sudáran nyeszlett, riasztó vékony alakja senkinek sem tűnt fel. Egy csenevész különcöt láttak benne csak, bár koronájának csúcsairól a fény hegyesen verődött az ég felé, felhőket döfködve. Mégsem vette senki észre, hogy egy királyfi téblábol arra épp.

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom – mondta a tapír.

– Azonnal hagyd abba, amit cselekszel! Alattvalóhoz méltatlan, hogy a hangyanépet irtsd.

Közben a csizmáján és a nadrágszárán, a riadt hangyakirály nyakáig rohant fel, ahová csípős hangyasavat juttatott. A sav befecskendezése után, élettelenül földre hullott a királyfi csapásától.

– Akkor mit egyek, felség, hiszen én a hangyákhoz vagyok szokva.

– Ezeknek a jóravaló alattvalóknak az életét garázda módon oltogatod kifelé. Szégyelld magad! Nem vagy méltó az alattvaló névre!

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom… – már megint jöhetek ezzel a hülye író által kitalált versikével, amit ha kihagynék, az olvasók – talán még a felnőttek is – sikoltanának, hogy ugyan már, hogyan lehet másként megszólítani egy királyt, akivel puszipajtás az ember. Bár időnként fel-felajánlja, hogy leüti a fejemet, de közvetlenkedünk a végtelenségig. A gyerekekről nem is beszélek, nekik ő a király. Na, akkor még egyszer nekifutok.

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, legyen szíves megmondani, mit reggelizett!

– Ne faggatózz, alattvaló! Mit reggeliztem volna? Ennivalót és nem élőlényeket. Kappant, ha éppen tudni akarod, sült kappant.

– Felség, látja ott a sarokban azt a kapirgáló élőlényt?

– Igen. Az egy csirke.

– Igaza van, felség, az egy csirke. Lánycsirke! A fiúcsirke az a kakas, a megmagyarázhatatlan nemű csirke pedig a kappan.

– Ez borzasztó! Engem tőrbe csalt a szakácsom. A kapirgáló alattvalók életét oltja ki nap mint nap, csak hogy ehessek?

– Úgy van, felség, életem-halálom kezedbe ajánlom.

– A mai naptól változtatnom kell az étrendemen. Ez komoly fejtörést fog okozni. Veled ellentétben, nem hiszem, hogy a por csillapítaná az éhemet, de majd beszélek a tündér királynővel, aki az ételek és italok szagából táplálkozik. Szeretném megtudni, hogyan csinálja. Addig is az átmeneti időszakra, hogy kevesebb kárt okozzak, vegetáriánus leszek. Egy fej káposzta még soha nem akart semmiben segíteni, de a búza, a cseresznye, a körte, sőt a dinnye sem. Te pedig, jóravaló alattvalóm, engedelmesen tedd, amit parancsoltam.

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, kérésed is parancs. A parancsod viszont áthághatatlan törvény számomra!

– Ne feleselj, alattvaló! Ormányodat, sőt fejedet vétetem, ha felségsértés gyanújának árnyéka is reád vetül. Látod azokat a göröngyös rücsköket?

– Nagy, darabos por, felség. És kenyérmorzsa.

– Mától azt eszed! Kitől kapok én minden helyzetben felhasználható, vésztől megmentő sípot?

– Bátorkodom megjegyezni, azt a méhkirálytól szokta kapni.

– Alattvaló! Ha kedves az életed, légy tisztelettel királyod felé!

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom… – de utálom mondani ezt a versikét – az ormányomra és a fejemre is szükségem van, mint ahogy felségednek az összes létező sípra, hogy különös helyzetekben, pillanatok alatt, a világ összes gonoszát képes legyen legyőzni.

– Ez már beszéd!

Az emberek nézték a két furcsa szerzetet.

– Nekem bedöglött a porszívóm – mondta az egyik –, hazaviszem ezt a nagydarab görényt, egész jól helyettesíti, úgy látom, és még áramot sem fogyaszt.

Felnyalábolta a tapírt a hasa alatt hónaljban és hazacipelte.

– Asszony, mit hoztam?

– Egy ocsmány, nagydarab görényt!

– Egy porszívót, kincsem! Nem fogyaszt áramot, és kedvtelésből szívja a port. Legfeljebb egy pohár vizet fogyaszt naponta.

Dióbél királyfi szédült, szédelgett a peronon, és várt. Nem volt sem megmenteni való királylány, se legyőzni való sárkány nem őgyelgett arra.

Közben elterjedt a tapír-porszívó híre. Akkora kereslet támadt a semmit nem fogyasztó, igénytelen porszívóra, hogy a világ porszívógyárosai mind csődöt mondtak.

A szerencsés tapírtaláló pedig nem győzte, egyre terebélyesedő farmján, a tapírtenyésztést az igények kielégítéséhez növelni.

Így két dolgot köszönhet a világ Dióbél királyfinak.

A nemzetközileg rendszeresített tapír-porszívókat, és a szemetesek külön ágazatának fellendülését, ami sokkal több pénzt vitt el, mint a porszívók áramfogyasztása.

A tapír ugyanis nem volt hajlandó saját végtermékét felporszívni.