Éljen az ifjúság

Szép lakodalom volt, halálos áldozatok nélkül. Igaz, amikor Vince, szomszédja kérdésére, hogy hova is indulnak éppen, azt válaszolta, Nyönyörögre, abból majdnem igazi, békebeli pókercsata lett. De miután szép csendesen elmagyarázta, hogy nagybátyjának – aki nem is a nagybátyja, csak a nagynénjének a férje – egyik unokahúga Nyönyörögön lakik, ezért – bár közeli rokon a nagynéni, de – az ifjú arát nyugodtan tekinthetik cserejátékosnak. Nagy focidrukker volt a szomszéd.

Akkor, széthasított szempillányit ereszkedett a még alacsony főnyomás. Vince, hogy egálban legyenek, megemlítette:

– Sanyikám, te Büdösről vagy, ha jól tudom.

– Ja. Mindig meg szoktuk nyerni a helységnevek szépségversenyét. Hátulról másodiknak, Nyönyörög után.

Vince előrelátó és előtartalékoló volt. Egy lakodalomba jó kedv nélkül nem szabad érkezni, ezért egy kisebb üveg, még a málnaszörpnél is erősebb töményt gargarizált végig az anyósülésen, miközben Ágnest folyton a sebességkorlátozó táblák létezésére emlékeztette. Nejét roppantul hergelte a kocsibelsőt elárasztó, Vince agyát más állapotba keményítő sűrítmény,  mérgében taposta a gázpedált táncra kész talpával.

Megérkeztünk. Vince előbb két vizespohár bort, majd hogy a „telhetetlen” megjegyzést elkerülje, fél vizespohárnyi pálinkát mixelt nyelőcsövén gyomrába, ahonnan azonnal a vérkeringésbe zúdult a vágyott pezsgedelem.

– Látod, te életmegvonóm, milyen gömbölyű rengések vesznek minket körül?

– Vince, túl sokat ittál, nincsen sem földrengés, se más. Gömbvillámok sem cikáznak itt!

– Ó, Lenke, szerencsétlenke. Hát épp arra gondolok én, azt hiszed? Nézd már meg azt a – juj, de szép – háromgrammos, félzsebkendőnyi ruhát viselőt. Most engem te hátrányos helyzetbe kerítettél, zöld szeműn, szakadtan! Minden normális fiatalt párba állítanak itt falun, ilyen nászmenet vagy gyászmenet, vagy ilyesmi a szokás.

– Lakodalmas menet, te kőfalba szorított agyú!

– Az! Én meg mehetek a trampli, lesárgult arcú, csámpázó gebémmel, veled.

Megjárták az oda-visszát, aztán Ágneskének az addig kisebb átmenetekben mégiscsak létező életkedve, egyre feszesebben kezdett alábbhagyni. Ha a menyasszonytánc környékén – műkincsesek ezt úgy mondanák, hogy felbecsülhetetlen értékű volt –, akkorra csodásan elsimult.

Vince főzött párlatokat semmisített meg, és valami Zorba-táncszerűvel próbálkozott az asztal tetején, de csak a menyasszonyi csokor széttaposása, és minden létező pohár, tányér, kancsó és egyebek asztal körüli pályára állítása sikeredett neki.

Dobolt és dübögött, és kizárólag erre az alkalomra az ifjú párnak szerenádot is adott. Igazi ajándékot, nem jelképtelen bankókat, vagy üzletben vásárolt bóvlit, hanem maga-szövegű, gyönyörű, roppantul hamis csikordulmányt.

– Eladó a menyasszony! – kiáltották volna, de nem nagyon érvényesült senki. A zenekar is csendben iszogatott és evett. Könnyű munka ez a mai, gondolták. Mézes füge.

Ha a menyasszonytánc odakozmált, mint a tűzön felejtett, rotyogó folyadék, ami szétpárolgása után az őt tartalmazót sírva magához hívja, a fazekak nem tudnak elpárologni, de megsülni igyekeznek. Zománcpattogzásnál tovább nem szokott jutni az esemény, de a jó szándék a fontos. Sem ajándékot, sem pénzt nem kaptak az ifjak. Vince még a kiindulási pont előtti szakaszban felfogását Ágnessel egyeztette, valami olyasmi mondat formájában, hogy ha pénzt mersz adni egy rokonnak, csak nyaktekerést vásárolsz. 

Ágnes belső egyet-nem-értését külső bólogató egyetértéssel besorakoztatta a józanul bohóc, ittasan hóhérsegédre emlékeztető ura és parancsolója mellé.

Nem lehetett kilógni a sorból.

A lelépett Vince-főből – mert ilyen pillanatai vannak neki – hajnal felé lassan párologni kezdett a fél násznép berúgására alkalmas mennyiség.

A tökrészegből előbb részeggé, majd spiccessé józanodott, a nyelvébe harapott, és az asztalon, amit már kopárrá tett, az őt “megszégyenítő” vétlen Ágnest fenyítette testileg. Valami derengett neki, hogy valamit elszúrt, meg is próbálták menteni – nem őt, hanem a nőt –, de csak egy hosszú, jelentőségteljes szabadbani csattogás horgonyozta, többé-kevésbé a Föld nevű égitestre.

Segítői váltig állították, hogy nehéz dolguk volt, ez az ember – bár hatan lefogták, mégis – fejével és összes testrészével ütötte-verte ökleiket.

Már hazafelé zümmögött a kocsi motorja.

– Ide figyelj! Mondd meg nekem, hogy lehetsz ilyen aljas, te Ágnes nevű rémség? Legalább egyenletesen lennél zöld-fehér vagy lila-fehér, te! A fehér blúzodhoz, csak, hogy engem idegesíts, zöldes-lilás foltokat növesztettél magadra. 194 évig nem jövök többet ebbe a faluba! Hogy is hívják? Nem érdekes, eddig sem voltam, ezután sem leszek. Szégyenbe tettél! Pedig úgy szeretem az ilyen paraszti esküvőket. Egy kis urbánus kultúrával fel akartam dobni, hogy emlékezetes legyen örök életükre esküvőjük napja, és te tönkretettél mindent. Itt a másnap, és képes vagy lila-zöld-fehér lenni, hogy ne csak a presztízsemet tedd tönkre, a fiatalok életkezdését, de még ezt a mai napot is. Iparkodj, hogy tűnjenek a szemet dühítő színű foltjaid. Látod, én legalább egyenletes színű kidagadásokat viselek mindenütt.