Dobogó tároló

Nem karddal átdöfött, nem is vérző, de érző, leginkább az itatóshoz hasonló, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat örökkön mellőző, végső szusszanásig robot. Kinek ilyen, kinek olyan. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védi, a szorgos műoszcilláló, könnycsepp- generátor gyertyák fényében szárnyal, minden hálók motorja, a le és felek csendes főnöke.

Dub-durub, dub-durub, dub-durub, dalolja, és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását soha nem hajlandó átvenni.

Ezért itatós ő, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét – dub-durub, dub-durub –, ő megértőn felszívja minden lehunyt szemből alápatakzó könnyek és lobogó pajtás-bajtárs – bilincsbe szorult –, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért maga is fájással fizet.

Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és a maga tönkremenése ellen sem tesz, sebtében szívja, itatósként magába szoruló, másik baját, és az avarból kemény tekintetű őnélküliség feláradását sem hárítja.

A szív a szívtelenséget is felszívja itatósként, és egy nem is pitvar, nem is kamrában, valahol örökre raktározza az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.

Bús játékmacik rózsák tövisével szurkálta, boldog csillogású, szökkenő szerteszétségét szívja magába, itatósan.

Saját fájását fájlalva fércelt és stoppolt, hegetlen sebek számtalan tüskével körbeszúrtan szívódnak a nagy tárolóba örökre. Mégis nem mozgóban, hiszen a végén minden felszívott maga és magátlanság – rétesként feltekert szoruló – fojtásának egyre erősödő kínjával, munkája s felitatott terhe mosolyból és keserűségből, a nagy dobogó, ősi tárolóból megálljt kiált, s a perpetuum mobile akár huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses is kihuny, élethossz alatt felszívott, felitatott tárolmányát örökre megőrzi hűen.