“Trombita, Duda, Duda, Duda...”

Nyaranta sós volt a verítékpatak íze, ami a padlásnál magasabbról fűtő, nagy fényességű kánikulakeltőtől eredő, apró csermelyekbe folyt. Palánkiék Velencéhez és a Köröshöz is közel laktak. Ilyenkor a környék seregnyi gyerekével együtt Julika is elsősorban a locsi-pocsival foglalkozott. Mindenkinél jobban bírta a meleget, mert náluk télen is, az átlagos kályhával fűtők hőgutát kaptak volna.

Apró halakat fogdosott, amiknek nagy része nyilván ebihal volt, és ha akarta, sem tudta volna elűzni magától, a végsőkig hűséges Trombitát. Keverék kutyaként szolgált, de miután Julika volt a legkisebb gyermek – az utána következő legfiatalabb is tizenöt évvel volt idősebb nála –, így reggel a szülők kiosztották a neki járó étket, amit belátása szerint oszthatott meg a kutyával.

Julika nem tudott önző megkülönböztetésekkel kivitelezni, ezért mindent fele-fele alapon osztott meg. Trombita, lassan már dudának nézett ki, a kedvéért talán kötéltáncba, balettbe, vagy a legkutyátlanabb tevékenységbe is hajlandó lett volna belefogni. Egy biztos, bármikor habozás nélkül életét adta volna a gyerkőcért.

 Julika nem járt óvodába, mindegyik túl messzire esett tőlük, ezért a hatodik életévében csendben készült az iskolába menésre. Közösségi előzményei ugyan voltak, de nem pedagógusok által szervezettek.

Úgy ismerte a környéket, mint senki más. Kicsi házuk előtt, aprócska udvarukban, néha a fűre terített egy plédet, és csutkákból készült, kukoricahajjal bodorított hajú babáit nevelte. Időnként hátradőlt, és Trombita, ha egy-egy félórára elszenderedett, még a légzésritmusát is felvette, nehogy megzavarja álmát.

Minden oldalról tehetősebb emberek házai magasodtak. Nekik nem volt fáskamrájuk, hova is tették volna azt abban a picike udvarban. A szomszéd Zebegényék, egész télen vágták a fát, bár ott lett volna bőven hely, ők sem csináltak fáskamrát, és megfejthetetlen okból a környéken ez volt az általános.

Az eső áztatta rönkökből mindig csak a napi adagot vágták fel, még a fűrész is nyikorgott, szinte beleragadt a fába, a fejsze sem úgy tette dolgát, mint a jó csontszáraz tuskókban. És ami a lényeg, a kályhák lángját minden egyes bedobott hasáb rövid nyikorgással előbb csitította, csak az átszáradás felgyorsított ütemében volt hajlandó meleget adni.

Hát ilyenek voltak a telek, mert minden nyár után egy köztes évszak beiktatásával az következik, amit egy újabb átmeneti évszak követ. Rendes körülmények között az év majdnem felében fűteni kell. Palánkiéknak soha nem volt fájuk, nem vacakoltak, mert mindenki dolgozott. Amíg a szomszédok, az agyon fagyott, már-már hűtőláda lakásokban – jó esetben – délután fél négy, négy körül raktak tüzet lefekvésig, addig náluk nyugodtan lehetett volna fürdőruhában flangálni, mert minden férfi sofőr volt. Hogy, hogy nem – ez általános vagy sem, ki tudja –, mindig annyi benzinjük volt, amennyit akartak.

A padláson egy hordóban tartalékolták a szükségletet, egy másikból pedig, ügyesen megbütykölve – a sofőrök ehhez értenek –, porlasztóval, cseppenként eresztették a kályhába a benzint.

Mikor ezt egy idegen meghallotta, általában kirázta a hideg, de ők lelki nyugalommal intették le a gyávaságtól. Azt is elmagyarázták, tévedés arra gondolni, hogy ők vakmerőek volnának. Olyan biztonságos fűtés, mint a benzinpötyögtette, nem is létezik a világon. Persze közúti balesetek is vannak, hallottam már olyanról is, aki saját fülébe vágott borotválkozás közben, de ennél nagyobb veszedelem nem leselkedhet rájuk.

 Ültek az asztal körül, és römi, kártya, dominó tartotta őket egymás- és egy kancsó bor mellett. Jobbnál jobb történeteket meséltek, amelyek valahogy csak náluk történhettek meg.
Julika büszke volt és nagyon nemes célokat tűzött ki maga elé, amelyeket jóval később sikerült is megvalósítania. Szerette ezt az okos családot, néha föl-fölrohant a padlásra, hogy ő is lássa a csodát, amit mások kihagynak az életükből.

 A szomszédok végigdidergik az éjjelt. Néhány órás fűtés után – a vaskályhák már ilyenek –, pillanatok alatt kihűlnek. Reggel, hogy meg ne fagyjanak, szélsebesen felöltöznek, állva bekapnak valamit, s rohannak a munkába. Majd, mikor az első megérkezett, begyújt, és alig néhány órányi fagytalanság örömét élvezhetik.

Nem úgy, mint ők! Náluk éjjel is, szépen, egyenletesen, porlasztva csöpögött  az üzemanyag, és még a hamut sem kellett reggelente lapátszámra kivakarni.

Nagyon kemény tél volt az a bizonyos, amikor november végétől márciusig szinte egyfolytában mínusz húsz fok alatt kerengett a hőmérő higanyszála. Így minden környező házban makróenergiával fűtötték át legalább azt a rövid időt. A kéményekből füst ölelte, parázsló lángnyelvek nyaldostak ki. A szél fújt, kongatta a házak előtt egykedvűen magasodó villanyoszlopok égőinek tányérszerű búráit, a villanydrótokat is összecsapdosta, és szinte derékig ért a hó. Julikát teljesen ellepte, de a visító szélhangok náluk a csenddel lettek azonosak, mert a fülük megszokta az egymásutáni cseppek, autómotorhoz hasonló durrogását, hiszen mindegyik robbant egyet. Ekkor Pitypalatty szomszédék a napi tizenkilenc órás vacogást felváltó négy-ötórányi melegedést felturbózták. Adagolták, ahogy csak bírták a kályhába, mert míg Julikáéknak vaskályhájuk volt, nekik – és a környéken lakóknak általában – dobkályha, ami a tűz kialvása után pontosan semeddig őrizte a meleget.

 Vihar tombolt, kigyulladt a Pitypalattyház. Sem a kémény, sem a dobkályha nem bírta az állandó izzasztást. Már nem is vörösen, de fehéren izzott és, mintegy szétesett. A kémény egyszerre repedt szét a kályhával, feladta a munkát. Julikáék az igazak álmát aludták, amikor fület, sőt agyvelőt sértő durranásra ébredt a család szerencsésebb fele. Julika, valahogy az asztal alá repült, a ház pedig rájuk.

 Ha nem zuhog a hó, az két egymás mellett égő ház lángba borítja az egész környéket. A Julikáéké főleg, mert a benzin mégis csak más.

Akkor, ott, az asztal alatt, romokkal betemetve, még innen-onnan nyöszörgést hallott, az alig hatéves gyermek. Megőszült… Mire a ki tudja minek nevezendő mentőegységek előbb eloltották a szomszéd házat, mert az legalább egyben maradt, fogtak az értelmetlenbe. Hiszen egy izzó romhalmaz alatt, eleven ember nem lehet!

A kormosan előkotort Julika, akit átmenetileg olyan árvaházszerű, lelencintézménybe helyeztek el, sokáig nem tudott hangot kiadni. Szerencsére akadt egy nagybácsi, aki megszüntette a rettenetes kilátású helyzetet, de a gyermek így is csak fél év múlva volt képes megszólalni, akkor is azt motyogta ritmikusan, hogy „Trombita, Duda, Duda, Duda…”.

 Bár lélekgondozó lett, de annak az éjszakának a sokkját, utolsó leheletéig magában hordozta.