Székárnyék a falon

A szék mellett árnyék a falon, sajog belül, sebzi a fájdalom, hisz képe mindössze vetület. Fizika órán fénytani kísérletek sem szükségesek hozzá. Van, úgy egyszerűen. A széken magasra törne, nem itt lent ülne, ha tőle függne, senkit nem rémisztgetne. Bántja a sikolyos lélegzetszakadás, s a szék, az árnyék, a fal, a fény. Bár egymástól függnek, külön is megvannak, a fal és a fény. Ügyet sem vetnek, sem árnyékra, sem székre, sem semmi vetületre, de a tűnő semmiség kettőjük nélkül nincs.

Unalmas és megvetett árnyék a székkel, hátul a falon.

Csak kicsit juthatna feljebb, nem baj, ha rémüldöznének is tőle, sötéten vonuló kísértetet sejtve benne. Csak lenne már egy jó megvilágítás lentről felfelé, és menne fel a falra. Nem kell fényszóró, sem vadászlámpa, egy ócska zseblámpa is megteszi, hogy elmozduljon merev magából. Székárnyék a falon mozdulatlanságából kússzon fel a plafonig. Lebegjen izgő-mozgón, nem baj, ha láttától lelilul fejük a rémülettől, hogy elveszejti őket. Aki nem fogja fel, hogy szék és csak mozgolódó árnyék a falon – árnyék a székkel –, sikoltson kedvére hosszas unalmából.

Merev tartású, szék mögötti falra vetült árnyék nehéz sorsát, pangó depressziójú belsejében, bosszúból vidámra csavarja, mint egykoron petróleumlámpákat az árnyékot szerető gazdáik, akiket nem markolt tarkón a rémület a lebegő fénytől, hullámzó boldog – nem passzív – cselekvő árnyékoktól.

Ej, ha az ő sorsa nem ilyen pecsételt lenne, itt a szék árnyékságában, merev falra vetüléssel. Előtte, nyikorgó faüléssel székárnyék, árnyék és szék. Falravágyón, lebilincselve – mondom cselve, le bilin –, a kapcsolóra néz, s a kilincsre. Nem akar ismét félnapi nemlétet kesergő dühvel lebegni szét, suhogó kísértetet játszva, minden ki-bejárónak fején, aki a kapcsolóra néz.

Ha bírna, ordítana egyet, semmit nem tehet. Nyikordul a zár, kattan a kapcsoló, nemlétre ítéltetett ismét. Az árnyéktalan semmiben, míg végre hektikus előre nem láthatósággal, valaki ismét rá nem szorul szék-fal-árnyék statikusságára. Nemlétek közti éjszakák rablánca tartja őt, nem lebegtetve, egy vágyva vágyott elemlámpával falra fel.

Mindörökre rab, székárnyék-fal, kiáltja magának, mint forradalmárok a harcba hívót, és csendes beletörődéssel nyugtázza a megváltozhatatlant.